Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke és mint ilyen egyike a három magyar nagy tekintélyű (ebbe most ne menjünk bele) közméltóság betöltőjének, nagyon-nagy bajban van. Bizony-bizony. Akkora bajban, hogy majdnem el is sírta magát.

Sejtem, hogy Szilinek ez mekkora gondot jelenthet, mert gerinc is kellene ahhoz, hogy végre kiálljon valami olyan mellett, ami semmilyen módon nem kötődik az Mszp-ben elfoglalt pozíciójához, sőt annál is rosszabb neki, mert most még Gyurcsány-kormányra sem tud mutogatni, hiszen ez a papíralapú ejnye-bejnyzézés ellenzéki ötlet (Fodor Gábort meg mindenki odasorolja, ahova akarja).

Én is tudom, hogy egyszerűbb lenne jópofizni a kínai elvtársakkal politikusokkal egy kupica rizspálinka mellett, Tibetről teljesen elfeledkezve, mintsem azt mondani, hogy nem, nem értünk egyet Kína Tibet-politikájával, és eközben még nem is kell szúrósan nézni. Ez már csak azért is érdekes, mert volt már úgy, hogy Szili kiállt egy kisebbség mellett. Akkor persze biztos, hogy az emberbaráti szeretet diktálta a szavait, nem pedig politikai érdekek vezérelték.

Továbbá azért sem értem, hogy miért pánikol Szili, mert alig hiszem, hogy ezt az álláspontot képviselve, attól kellene tartania, hogy kivégzik, börtönbe vetik, vagy bármilyen más módon tesznek kárt benne. Legfeljebb nem viszik el az Kínai Állami Operaházba. Na, és akkor mi van?

Miért fáj az Szilinek, hogy egyszer végre, tényleg kiáll egy elnyomott csoport érdekeiért? Mégpedig nem érdekektől vezérelve, hanem azért, mert tényleg hisz valamiben. Mert tényleg azt gondolja, hogy Kína Tibet-politikája helytelen.

Ha meg nem hisz ebben, akkor adjon ki egy különvéleményt - ennek most úgy is nagy divatja van kishazánkban -, ahol mondja ki azt kerek perec, hogy egyetért Tibet megszállásával.