A médiaiparban dolgozó munkások lelkének beteges torzulása, amely miatt elfogadhatónak tartják, hogy áruként használjanak fel beteg és elhunyt embereket, vagy róluk készült fotókat.

Amikor Albert Györgyi elhunyt, akarva-akaratlanul belefutottam a kereskedelmi médiákban a róla szóló megemlékezésekbe. A műsorvezető(nő)k szinte könnyes arccal, remegő szájszéllel jelentették be a hírt, nem tudtak hova lenni a fájdalamtól. Aztán persze hozzátették, hogy "csak itt nálunk látható az Albert Györgyivel készült utolsó interjú"!(Érdekes módon szerintem minden csatornán volt legalább egy utolsó interjú). Erről az "utolsó interjúról" csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy én a magam részéről biztos vagyok benne, hogy nem sokban térhetett el pl. egy négy hónapja készült interjútól, hiszen amikor készült, valószínűleg senki nem tudta, hogy nem lesz több interjú. Persze ilyen esetekben egy utolsó jelző bedobásával remekül fel lehet dobni a nézettséget.

De nem ez az igazi problémám, hanem az, hogy azok emlékeznek(?) ilyen módon Albert Györgyire, akik korábban minden gátlás nélkül a porba alázták őt egyik műsorukban.
Nem azért nem mondom, hogy melyik adó volt, mert inkább szégyellősen hallgatnék, hanem azért, mert nem tudom melyik csatornán történt, ugyanis csak mesélték nekem az esetet. Valamelyik főzősműsorban történt, ahova (egyes számú alázás) meghívták, noha tudtak jól állapotáról. Nem érdekelte őket.

De ettől még lehetett volna (talán) egy normálisabb műsort csinálni, de nem, a tévécsatornánál úgy gondolták, hogy akkor alázzuk meg teljesen Albert Györgyit, aki nem azért "csinált hülyét" magából, mert élvezte, úgy mint Győzike, vagy Pákó, hanem azért, mert már annyira szétesett volt, hogy predesztinálva volt erre a viselkedésre.
De persze a szerkesztők tesznek az egészre és (gondolom kéjes vigyorok és enyhe nyálcsorgások közepette) bevágják a harmadik, vagy negyedik adásba, amikor Albert Györgyi arról érdeklődik, hogy itt tényleg pontozni kell. Amire azt a választ kapta, hogy igen, és tegnap már csináltad is (kettes számú alázás).

Ez kb. olyan szintű porba taposás volt, mintha egy lábatlan, tolószékes figurát körbeállnánk, és röhögnénk rajta, hogy 'he-he hülyegyerek, nincs is lábad'. Vagy 'jössz versenyfutni, te nyomorék?'.

Mivel sajnos(?) a celebjeink nem halnak meg olyan sűrűn, hogy ilyen típusú hírek, összefoglalók, megemlékezések minden hétre jussanak, ezért ezeknek az újságíróknak nevezett hiénáknak izéknek rendszerint szét kell nézni a mindennapi hétköznapok világában is. (Ezúton is elnézést kérek a hiénáktól, amiért egy mondatban használtam őket ezekkel az embernek kinéző lényekkel).

Ím, az alant látható kép:

 Megjelent a Blikk című újságban. Ön vajon felismerné a két hölgyet, ha szembejönnének az utcán? A válasz nem, hiszen a képen maximum csak az anya válla, és a növényzet nincs kikockázva (ez egyébként a teljes kép), másrészt azért sem, mert ők ketten már nem élnek, ők áldozatok egy bűnügyben. Nekem már az sem tetszik, hogy az áldozatok fényképei megjelenhetnek a médiában, de azt meg egyáltalán nem értem, hogy minek olyan képet berakni az újságba, ami tulajdonképpen teljesen ki van kockázva. (A monorierdei vasúti baleset után láttam egy olyan fényképet az egyik áldozatról valamelyik bulvárújságban - és tényleg nem tudom már melyikben -, amely tulajdonképpen egy igazolványkép volt, és csak két darab vállat lehetett látni rajta, meg sejteni, hogy ott van valahol egy arc is).

Mivel szerintem egy-egy ilyen képet tényleg teljesen felesleges berakni illusztrációként, de mégis rendszeresen elhelyeznek ehhez hasonló képeket az újságban, ezért mondom azt, hogy egyszerűen árucikként használják fel az erőszakos cselekedetekben (gyilkosság, autóbaleset, stb.) elhunyt emberek fényképeit.

Persze biztos komoly lelki problémákat okoz ezeknél a cikkeknél, hogy az elhunytak fényképét ki kell kockázni, ezért mással is fel kell dobni az újságot. Mi lehet ennél jobb, mint egy koporsó? Ön szerint ezzel a koporsóval éppen a halottasházba, vagy onnan indulnak? 

Amikor Antal Imre haldokolt, egy Blikk cikk kapcsán lezajlott egy vitának ugyan nem, talán csak pengeváltásnak nevezhető villámlevelezés Megyesi Gusztáv és Császi Lajos között, akinek egész konkrétan a populáris kultúra a szakterülete. Nehéz, sőt lehetetlen vitatkozni Császi azon állításával, hogy a halál, haldoklás tabu a mai európai kultúrában, és azt is beláthatjuk, hogy a haldokló magányosságánál tényleg nincs rosszabb. Persze a stílus és a mérték mindig számonkérhető, sőt szerintem számon is kérendő.
Mindezt - ti. hogy a bulvárújságok megsértik a haldokló 'privátszféráját' azzal, hogy folyamatosan (szinte élőben) tudósítanak a haldoklás folyamatáról -, olyan személyek esetében, akik korábban is rendszeres szereplői voltak a bulvárcikkeknek, még el is tudnám fogadni, de legalábbis megszokni, azonban úgy gondolom, hogy a fenti esetben nem erről van szó. (Az Albert Györgyivel történtek most nem tartoznak ide).
Az anya és gyermeke képének a felhasználása nem a haldoklásról, nem a halálról szólnak, hanem sokkal inkább az erőszakról. Igazából nem az elhunytak válnak értékcikké, hanem maga az erőszak, az áldozatok pedig mintha az erőszak "értékének" a közvetítői lennének, az áldozatoknak mintha olyasféle funkciójuk lenne, mint a pénznek a gazdaságban. 

A végére pedig már csak egy kérdés: Ön vajon hogyan illusztrálná ezt a gyilkosságot? 

 Így?