Minap egy röpke beszélgetés erejéig szóba kerültek a magyarországi olvasási szokások, és e beszélgetés keretében én azt hiszem először mondtam el valakinek azt, amit már régóta érzek, tudok, csak nem szerettem hangoztatni, mert úgy tűnhet, hogy ez olyan sznob dolog.
Arról van szó tulajdonképpen, hogy távol tartom magam mindentől, ami népszerű, mert arra a következtetésre jutottam az évek során, hogy ami népszerű, az nem jó. Ami népszerű, az általában középszerű. Szóba került az egyik legújabb divat, Paolo Coelho is, akiről én azt mondtam, hogy nem mertem még hozzányúlni, mert túl sokan dicsérik. Erre azt a választ kaptam, hogy ne aggódjak, nem vesztettem semmit, mert jó, vagy inkább nem rossz ugyan, de korántsem annyira jó, mint amennyire Magyarországon rajonganak érte. És itt nem a stílusról volt szó, mert egy-egy stílus szeretete, vagy nem szeretete lehet egyéni ízlés kérdése - és mint ilyen nehezen kritizálható -, hanem inkább a mondanivalóról és szerkesztésről.
Aztán szóba került még Leslie L. Lawrence is, akinek a könyveit én el szoktam olvasni, de kifejezetten csak akkor, amikor nincs kedvem, vagy erőm gondolkodni, ugyanis ezeket a könyveket gondolkodás (tényleges értelmezés) nélkül lehet olvasni, nem történik semmi probléma, ha rutinolvasás közben hirtelen elterelődik a figyelmem és egy-másfél oldal kimarad az életemből. Kb. annyi történik minden könyvében, hogy általában tudósok gyilkolásszák egymást és/vagy szerzeteseket, a főhős megdug egy, vagy két nőt, persze legalább háromszor per éjszaka, isznak, főleg whiskeyt, mászkálnak az éjszakában, a Hold a fák csúcsára ül, a végén pedig leszámolás van, és kb. megjelenik minden még élő szereplő, mert mindenki csakis és kizárólag hátsó szándékokkal megy bármilyen tudományos expedícióra. Ja, hát tessék elképzelni mondjuk egy építészmérnököt, akinek meg kell terveznie mondjuk öt darab épületet, és adott építészmérnök tervez öt darab ugyanolyan épületet, ugyanolyan el- és berendezéssel, a különbség maximum csak abból adódik, hogy a különböző épültek falait más színűre képzeli el (jó, jó, tudom, hogy egy építészmérnöknek semmi köze a belső falak színeihez, de ez most csak egy példaszerű dolog óhajtana lenni). Gondolom illető nem sokáig dolgozhatna továbbra is építészmérnökként, és ezzel az emberek zöme egyet is értene, az egészben az a furcsa, hogy közben meg pl. LLL-től azt a viselkedési módot várják el, ahogy a példában szereplő építészmérnök viselkedett.
Nem oda akarok kilyukadni, hogy LLL egy rossz író lenne, mert nem tudom és jelenleg nem is akarom ezt megítélni, sőt egyáltalán nem gondolom, hogy ítélkeznem kellene felette. Sokkal inkább oda akarok kilyukadni, hogy Magyarországon az a könyv válhat/válik népszerűvé, ami nem igényel egyedi befogadási mintát, ami nem igényel saját értelmezést, sőt talán kifejezetten szűkre szabott értelmezési tartománnyal rendelkezik (ahol a tartomány elemeinek a száma akár egy is lehet), egyszerűen szólva, amin nem kell gondolkodni, ami instant. (És mindezekkel persze lehet, sőt kell is vitatkozni).
Hogy ezek mögött mi húzódhat meg, az talán a magyarországi irodalomoktatástól a kanonizáción és az olvasási szokásokon keresztül a kultúraközvetítésben egyre erőteljesebb szerepet kapó gazdasági szempontokig (lásd még: azt áruljuk, amire az emberek kíváncsiak, de vajon mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás?) húzódik, de a válasz egyáltalán nem lehet egy sima fekete-fehér egyszavas válasz.
De a legfontosabb kérdés talán mégis az, hogy rá kell-e erőltetni az emberekre ezt a kultúrának (vagy amit mi kultúrának gondolunk) nevezett dolgot, az ún. szépirodalmat mindenképp az ún. ponyva, vagy populáris fölé kell-e helyezni, és legfőképp vajon a szépirodalom és a populáris tényleg egymást kizáró fogalmak-e.
Ezekre a kérdésekre viszont adható egy egyszerű válasz, és ez a válasz a részemről nem. Miközben nem vagyok benne biztos, hogy igazam van.
Mindenesetre azt hiszem, hogy akár sznob dolognak tűnik, akár nem, akár lemaradok emiatt tök jó dolgokról, akár nem, én továbbra is kerülni fogom a népszerű dolgokat.