Már a 2012-es EB selejtezőcsoportjainak sorsolása után pár órával megfájdult a fejem. Na, nem azért, mert a legmélyebb kétségbeesés bugyraiba taszított volna a csoportbeosztásunk, hanem azért, mert megint beindult az össznépi parasztvakítás.
"Dehogy is – felelt a kapitány. – Tudom, hogy respektálnak bennünket. Oké, egyértelműen hat pontra számítanak a velünk szembeni összecsapásokból, de valahol ez teljesen normális. Hollandia rettentően erős, nem hogy tőlünk, egyetlen válogatottól sem fél. Ami azt illeti, nekünk sem a honfitársaimmal kell elsősorban foglalkoznunk. Inkább Svédországgal, amelyik a legnagyobb ellenfél lehet a második hely megszerzésében."
Mondta Koeman, és egyetértett ezzel Kisteleki is, meg sokan mások is, például Babos Gábor.
Én meg csak állok, és csak pislogok. Tényleg miért kell ezt csinálni? Értem én, az optimizmus jó dolog. De miért nem lehet realistán optimistának lenni? Miért nem lehet olyan célokat kitűzni, amelyek esetleg(!!!) van is realitásuk?
Miért nem lehet azt mondani, hogy az elsőrendű cél
- legalább a harmadik hely megszerzése
- a mögöttünk állókat oda-vissza megverni
- a mögöttünk állókat oda-vissza megverni és ne kapjunk ki oda-vissza az előttünk állóktól, ha van tét is.
Emlékszünk még erre? A portugálokat itthon elkaphatjuk, mi? Meg befuthatunk a második helyre, muhaha.
Parasztvakítás helyett talán elég lenne, ha labdarúgóink ugyanazt tennék a selejtezők minden meccsén, mint amit a hokisok csináltak a tavalyi vb-n.
Csak tegyék oda magukat minden meccsre. Aztán lesz, ami lesz.