Nem tudom mi a fenén járhatott éppen a Népszabadság aktuális szerkesztőjének a gondolata akkor éppen, amikor kiengedte a nyilvánosság elé ezt az írást, amelyre a legpozítivabb jelző is csak a paranoid lehet.
Ferenczfi János (kinek nevéhez nekem először van szerencsém, szóval sokat nem tudok róla) már az első sorokban sikeresen ellentmondásba kerül saját magával, és ami még rosszabb, a magyar valósággal is:
Az ország visszatért a személyi kultusz, a politikai diktatúra útjára. Mindezt nem abszolút, hanem mindent elsöprő többséggel törvényekbe is iktathatják, és törvényekbe is fogják iktatni.
1989. október 23-ától, 2010. április 11-ig Magyarországon parlamentáris demokrácia volt.
(...)
Szomorú, ismerős idők jönnek. A közhivatalokban, az állam által fontosabbnak tartott gazdasági szereplőknél, a kultúra és a média világában karrier- és sorsformáló tényező lesz a politikai elkötelezettség, illetve annak kinyilvánítása.
No. Ha egy sima kétharmad a személyi kultusz, a politikai diktatúra útjára terelheti az országot, akkor itt soha nem volt parlamentáris demokrácia, de semmilyen más fajta demokrácia sem. Vagy mindezekhez elég lenne az, hogy 2010-ben a Fidesz nyerte a választásokat? Hát, 1998-ban is ők nyertek, és szó se róla, bicskanyitogató arroganciával kezdték és fejezték be a kormányzásukat, de személyi kultuszról, diktatúráról beszélni több mint ostobaság. (Esetleg fel kellene csapni egy értelmező szótárt...).
Azok a szomorú ismerős idők pedig jönnek, naná hogy jönnek, csak sajnos nem 2002 után köszönnek vissza ismét, mert azok biz' itt voltak 2002 óta szintén.
Lehet diktatúráról beszélni, lehet személyi kultuszról beszélni, de csak azután, hogy a Fidesz kormányzat ennek bármilyen jelét adja. Előre rettegni is lehet, csak felesleges. Előre rettegtetni is lehet, de ezzel Ferenczfi csak magáról állít ki szegénységi bizonyítványt.
Aztán persze ilyen gusztustalan írásokat is közzé lehet tenni. Nyilván lehet. A Magyar Nemzet is megtette 2002-ben, hát akkor a Népszabadság miért ne tehetné?
Hát, azért lenne pár ötletem.