Amikor meghallottam a hírt, hogy valaki hamis diplomával dolgozott a Bajcsy-Zsilinszky kórház intenzív osztályán főnővérként, rögtön az jutott eszembe, hogy na, ezt is biztos valami HR-es vette fel. Szóval most egy kis HR-es ekézés következik (tényleg kicsi).

Az a helyzet, hogy mostanában jómagam is ezerrel (hát, mondjuk, hogy inkább százzal) járok interjúkra, és rendszeresen szembesülnöm kell az úgynevezett HR-es munkatárssal, no meg az egész ún. interjú helyzettel. Ami - és most maradjunk csak az utóbbi dolognál - a világ egyik legröhejesebb dolga. Illetve van az úgy, hogy az a világ legröhejesebb dolga.

Egy interjúnak van értelme, persze, hogy van, amikor mondjuk adott cég pl. egy középvezetőt keres (felsővezetőnél meg aztán pláne). Nyilván, akkor meg lehet kérdezni mégis mik a felvételiző tervei a cégnél, hogyan tudna a cég hasznára válni.

Csakhogy amikor én könyvelőként beadom a jelentkezésemet egy-egy céghez, akkor értelemszerűen nem főkönyvelői, vagy számviteli vezetői (huhh, milyen idióta megnevezés...) pozícióra teszem, hanem színtisztán alkalmazotti, mindenféle vezetői hatáskör nélküli állásra. Tulajdonképpen szalagmunkásnak jelentkezek, csak másképp.

Szóval amikor tőlem megkérdezik, hogy miért pont engem vegyenek fel, vagy miképpen tudnék a cég hasznára lenni, röhögni támad kedvem, és szívem szerint azt mondanám, hogy miért ne engem vegyenek fel, vagy azt, hogy maximum annyival, hogy nem baszom el a munkámat, és ha ez nem elég, akkor tehetnek egy szívességet. Aztán persze előállok valami olyasmi handabandával, amit a különböző álláskereső oldalakon kb. mindenkinek a szájába tömnek, aki odatéved.

Az érdekes az, hogy arra viszont senki nem kíváncsi, hogy vajon tényleg rendelkezem-e azzal a tudással, tényleg rendelkezem-e azokkal a képességekkel, amiről én kisebb-nagyobb nagyképűséggel azt állítottam, hogy ezeket mind birtoklom. Nem. Arra kíváncsiak, hogy mik a terveim a jövőre nézve. Pff, megnyerem a lottóötöst (pedig nem is lottózom), esetleg olajmezőre bukkanok (hogyan kell olajat keresni?), bazdmeg. Az igazat meg ugye, hogy ti. általában nekem még a következő napra sincs konkrét tervem, nemhogy egy évre, vagy évekre előre, hangoztatni nem lehet.

Őszintén szólva eddig egy olyan helyen voltam, ahol ténylegesen kikérdeztek. Kell-e mondanom, hogy könyvelőiroda volt? Na, ott aztán számott kellett adnom mindenről, a TJK-tól elkezdve (ami akkor még az AB előtt volt), a fordított ÁFA-n és a telefon ÁFA-ján keresztül egészen a gépjárműadóig, persze beleértve mindezekbe a bérszámfejtési ismereteimet is. Na. AZ egy komoly interjú volt, ellentétben az ún. multiknál előadott kötelező táncokkal. Na. AZ az interjú jól is sikerült. Ellenben csak második lettem, tudom is miért, mert pár nap múlva felhívtak és kedvesen közölték velem a helyezésemet, illetve az okát is.

És akkor most érkeztünk el a HR-esekhez. Ez az a pillanat, amikor a HR-es munkatárs kedvesen rádmosolyog, bíztatólag a szemedbe néz, és közli, hogy mindenképpen értesítenek az interjú eredményéről. Akkor is, ha nem sikerült.

És akkor tudom, hogy hazudik. Tudom, hogy nem fognak visszahívni, ha nem sikerült.

Ami nem lenne gond. Sőt megértem. Nincs kedvük telefonálgatni, egyébként is biztos magas a telefonszámlájuk. Ismétlem, nem lenne azzal semmi gond, ha sikertelen interjú után nem értesítenének.

De akkor mi a francért mondják? Ez volt benne a tankönyvben? Bemagolták, aztán megakadt a tű a lemezen? Vagy ez valami általános elvárás? Ezek a HR-esek a lehető legszarabb hazugságokat képesek feltálalni, a lehető legnyugodtabb hangsúllyal.

(Jó, rendben, elnézést kérek. Nem "ezek a HR-esek", hanem azoknak a HR-eseknek a nagyobbik része, akikkel eddig összehozott a sors. Fúj, általánosítottál, kisfiam? Na, csapj gyorsan a szádra!)

A legvicesebb eset úgy történt, hogy telefon csörög, én felveszem. HR-es néni az, kérdezget, mondja a mondandóját, satöbbi. Egyszer csak kijavítom, hogy nem, az nem úgy van, valamit félreértett. Zavart csend a másik oldalon. Majd - ha lehet - még zavartabb hangon azt mondja az illető hölgy, hogy nem is tudom kivel egyeztet interjúidőpontot, aztán majd visszahív. Kedvesen elbúcsúzott tőlem, én hasonlóan kedvesen elbúcsúztam tőle, majd hosszasan röhögtem. Nyilvánvaló volt, hogy valamit csúnyán benézett, és megpróbált menekülni a helyzetből. Vissza természetesen nem hívott.

De mondom újra, semmi gond nem lenne ezzel. Csak annyit kellett volna mondani a fentebb megidézett hölgynek: Elnézést. Akkor téves. Mire: Semmi gond - mondtam volna.

Vagy csak annyit kellene mondani, hogy csak a sikeres interjúzókat értesítjük, a többieket sajnos nem tudjuk. Nem lenne nagy dolog. Szerintem.

De ehelyett a szemedbe néznek, kedvesen mosolyognak, és azt mondják: Mindenképpen értesíteni fogjuk.

Na akkor hazudnak.