Kertész Imre nyilatkozott a Die Weltnek, Magyarországon máris áll a bál. Röviden ismertette a Hvg, a Népszabadság, szót ejtett róla a Reakció is. Persze beindultak a kommentek is, ott, ahol erre lehetőség van. Ami azért baj, mert Kertész Imre egyáltalán nem azt nyilatkozta, ami a honi orgánumokban megjelent. Két jelentős tévedés van.
Idézetek a Népszabadság cikkből:
1. "A szélsőjobboldal és az antiszemiták uralkodnak." Hát Kertész még véletlenül sem mondta ezt. Hanem inkább ezt: "Rechtsextreme und Antisemiten haben das Sagen." Ami inkább annyit tesz, hogy a közbeszédet uralják a szélsőjobbosok és antiszemiták, nem pedig uralkodnak. Ennek belátásához viszont bőven elég átböngészni a honi fórumokat, amelyek tényleg tele vannak ilyen jellegű kijelentésekkel.
2. "A magyarok régi káros szenvedélyei - a hazugság, a dolgok elfojtására való hajlam - jobban jellemzők, mint valaha." Na megint baromira nem erről van szó, bár Kertész idézett mondatát így is lehet értelmezni, de egy kis utánajárással (és a szövegkörnyezetből) kiderül, hogy nem erről van szó. Kertész a következőket mondja: "Die alten Laster der Ungarn, ihre Verlogenheit und ihr Hang zum Verdrängen, gedeihen wie eh und je." Itt a Verlogenheit kifejezés az, amit hazugságnak fordítottak, első blikkre helyesen, hiszen a verlogen kifejezésre a sztaki szótár a hazug, hazudozó fordítást dobja ki, míg a MagyarNémet.hu szótára az álnokságot a Verlogenheit-ra. Ellenben, ha kinyitunk egy nyomtatott szótárt, példának okáért a Halász Előd - Földes Csaba - Uzonyi Pál által szerkesztett, és az Akadémiai Kiadó által 2002-ben kiadott Német - Magyar kéziszótárt, ott a következőket találjuk a verlogen kifejezés mellett:
"verlogen mn. pejor. 1. hazug, hazudozó, hazudozós 2. őszintétlen, álságos, képmutató ~e Moral képmutató erkölcs"
Ja, szóval lehet köpködni, hogy mit hazugozik itt Kertész, de a szövegkörnyezet alapján ide inkább illik a képmutató, mint a hazudozás.
Egész egyszerűen a teljes magyar sajtó lusta volt arra, hogy átnézessen egy rohadt fordítást, hiszen minden egyes híradás kb. szóról-szóra ismétli bármelyik másikat. (Esetleg senki nem beszél ebben az országban németül).
Az meg kurva jól hangzik egyébként, hogy "Ne kössön engem Magyarországhoz.", és persze baromi jókat lehet rajta háborogni, csak az a probléma, amit azért elfelejtenek feltüntetni, hogy ott nem a származásról van szó, hanem inkább az irodalmi gyökerekről.
Egyébként abba sem lehet belekötni, hogy Kertész mit gondol Budapestről és Berlinről, mert kb. olyan lenne, mintha abba kötnék bele, hogy valaki nem szereti babgulyást, mert hát hogy lehet az, ha egyszer nekem az a kedvencem.
Igazából azt nem értem, hogy miután Kertész megkapta a Nobel-díjat, valahogy nem fogadta itthon olyan kitörő lelkesedés, mint amilyet esetleg egy ilyen díjazott megérdemelne. Úgy tűnik, hogy bármit is tett Kertész, azóta sem tudta jóvá tenni, mert az interjújának ilyen módon történő összefoglalása inkább hasonlít tudatos ferdítésre, mintsem félrefordításnak.
No, mindegy, én összeütöttem egy hevenyészett fordítását az interjúnak.
W:Kedves Kertész Úr, Ön november 9-én lesz nyolcvan éves, de a legszebb ajándékot mégsem Ön, hanem valaki más kapja
K.I.: Igen? Kicsoda?
W.: Hát Berlin, hiszen Ön még mindig itt él.
K.I.: Ó, de hát én berlini vagyok.
W.: Érdekes, valahol azt olvastam, hogy Budapestről származik...
K.I.: Kedvesem, túl sokat olvas. Én nagyvárosi vagyok, mindig is az voltam. Egy nagyvárosi nem Budapesthez tartozik, az a város lassan már teljesen balkanizálódott. Egy nagyvárosi Berlinhez tartozhat csak.
W.: Mi az, ami annyira elbűvöli itt?
K.I.: Sok mindent mondhatnék. Engedje meg, hogy csak két dolgot nevezzek meg. Berlin a világ zenei fővárosa. Ez döntő ok abban, hogy immár nyolc éve itt élek. Amikor még Budapesten éltem, a kis tranzisztoros rádiómmal mindig a fürdőszobába kellett mennem, ha zenét akartam hallgatni. Csak ott volt megfelelő vétel. Itt van három operaház, melyekbe bármikor elmehetek, nem is beszélve a nagyszerű filharmónikusokról. Ez egy zenei megszállottnak szinte paradicsomi állapot. És aztán a város barátságos, urbánus hangulata. Pont, mint itt Charlotteburgban. Amilyen szép itt, sétálnak az emberek az utcán, beülnek egy-egy kávéház teraszára. Olvasni, enni-inni, flörtölni. Nyaranként Berlin egy igazi nyitott wellness-környezet, egy jókedv-szauna. Mindenki azt teszi, amit jónak lát, és mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nincs stressz, nincs agresszió. Az emberek barátságosak egymáshoz, barátságosak hozzám, ez volt az első élményem, és ez máig megmaradt.
W.: És ez Budapestre nem jellemző? Amikor tíz évvel ezelőtt megmutatta nekem a várost, akkor ott is minden színesnek és boldognak tűnt.
K.I.: Önnek ez, csak mint turistának tűnhetett így. Az csak a felszín volt. Nemrég tíz napot ismét a városban töltöttem. A dolgok az elmúlt tíz évben folyamatosan rosszabbodtak. A szélsőjobb és az antiszemiták uralják a közbeszédet. Magyarország régi bűnei, a képmutatás (Verlogenheit), és az elfojtás, ugyanúgy jellemző ma, mint régen. Magyarország a háborúban, Magyarország és a fasizmus, Magyarország és a szocializmus, nem néztek ezekkel szembe, csak elkendőzték.
W.: Ön Budapesten született, ott töltötte a gyermekkorát, oda tért vissza a buchenwaldi koncentrációs táborból való szabadulása után. Itt születtek a fontosabb művei, melyekért aztán 2002-ben irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki, mindenekelőtt az 1975-ös Sorstalanság, amely 12 évnyi munka után került nyomdába. Tényleg nincs olyan az Ön rendkívül gazdag irodalmi környezetű országában, amihez kötődni tudna?
K.I. Én az európai kultúra terméke vagyok, egy dekadens, vagy ha Önnek úgy tetszik, gyökértelen, ne nyomja rám Magyarország bélyegét. Pont elég, hogy az Ön honfitársai zsidóvá tettek. Rasszista, nacionalis hovatartozások nekem nem számítanak. És hogy az Ön rendkívül gazdag irodalmi környezetű Magyarország felvetésére is reagáljak, elárulok Önnek valamit: A szocialista évek alatt egyetlen, államilag jóváhagyott könyvet sem olvastam el. Egyáltalán nem az én ízlésem volt. Mindig, amikor megpróbáltam egyet elolvasni, háborgott a gyomrom. Természetesen van pár író, akiket nagyon tisztelek, csodálatos nyelvművészek, dekadens játékos természetűek, akiknek nevei Önnek itt Németországban nem mondhatnak sokat: Krúdy Gyula például, aki 1878-tól 1933-ig élt, vagy Krúdy kortársa, Szomory Dezső. Mindketten nagyszerű esszéisták voltak.
W.: Ahogy Márai Sándor, akit szintén figyelembe kell venni...
K.I.: Ahogy Márai Sándor, akinek naplóját egészen kitünőnek tartom. A regényeit már nem annyira, azok nem a modernitást képviselik. Magyarországnak az irodalmi modernizmus nem adatott meg. A háború óta csak Nádas Péter és én pótoltuk ezt, aztán jött a posztmodern Eszterházy Péterrel. Amikor fiatal voltam, amikor íróvá váltam, európai irodalmat olvastam, mindenekelőtt németet.
W.: Ki az, aki Önre a legnagyobb hatással volt?
K.I.: Természetesen Thomas Mann, nem is kérdés. Amikor 1954-ben Lukács György a háború után az első Thomas Mann szöveget kiadta, én rögtön elolvastam. Megváloztatta az életemet, a 'Halál Velencében', a Wälsungenblut'...
W.: Pont a Wälsungenblut a maga zsidóellenes (antijüdischen) karikatúrájával?
K.I.: Engem nem a tartalma, hanem az esztétikája érdekelt. És tegyük a szívünkre a kezünk: azok az újgazdag, sznob zsidók, akiket Thomas Mann ábrázol, léteztek. Miért kéne ezt az író szemére vetni?
W.: Auschwitz után ezt már nem lehet olyan könnyedén szemlélni.
K.I.: Elképzelhető. De engem nem zavar. Tudja, én egyedileg gondolkodok a Soá-ról. Én, pont úgy, ahogy Jean Amery, egy nem-zsidó zsidó vagyok, és ezzel jutunk el ismét a kollektív identitásig. És ez nem tetszik nekem. A népzenét sem szeretem. A klezmer unalmas.
W.: És mégis, rengeteg könyvében írt a Holokausztról.
K.I.: A Holokausztról írok, mert átéltem azt a páratlan tapasztalatot, ami a XX. század meghatározó, leglényegesebb tapasztalata volt -, mert voltam Auschwitzban és Buchenwaldban. De nem Holokauszt irodalmat, hanem regényeket írok. Hivatásos író vagyok. Minden jól sikerült mondat, minden jól eltalált szó örömöt okoz. Az ambícióim mindenekelőtt és mindig is művésziek voltak.
W.: Ezért van, hogy a zsidók megsemmisítéséről nem moralizálva ír?
K.I.: Többek között. És még valami: Nem szabad ezt a megsemmisítési kísérletet, a XX. századi antiszemitizmust, önmagában, elszigetelten látni. Azzal a XX. századi nagy tapasztalattal összhangban kell látni, ami a totalitarizmus volt. És a totalitarizmus a náci korszak végével még nem múlt el. Ezenkívül láthatja, hogy olyan országban, mint Magyarország, a nácik bukásával nem tűnt el az antiszemitizmus.
W.: Aki az Ön könyveit olvassa, nem csak a 'Sorstalanság'-ot, hanem annak folytatását, 'A kudarc'-ot, vagy a legutolsó regényét, a "Liquidation"-t, annak hamar feltűnik a speciális Kertész-hang, kicsit irónikus, kicsit csúfondáros, kicsit szarkasztikus. Ezt szándékosan dolgozta ki, vagy a stílus maga az ember jelszó érvényesül?
K.I.: Igen, ez belőlem fakad.
W.: Az elején már szót ejtettünk a nyolcvanadik születésnapjáról. Van valami, amivel ez alkalomból szívesen meglepné magát?
K.I.: Csak az, amit másoknak is kívánok: békesség és kultúra.