Kicsit olyan mese ez, mint amikor a szegényember legkisebb fia elindul szerencsét próbálni, majd különféle megpróbáltatások után elnyeri méltó jutalmát.

Várhidi csodálatos története tavaly októberben kezdődött, amikor is annak ellenére állították fel Bozsik Pétert, hogy Kisteleki szerint nincs kapitánykérdés. Pedig akkor éppen Máltától kaptunk ki egy góllal. Az Mlsz elnöksége Kistelekivel szemben viszont úgy gondolta, hogy igenis van kapitánykérdés, így a Bozsik - Détári kettős távozott. 2006-ban akkor már csak egy meccs állt a magyar válogatott előtt, így ideiglenes kapitánynak az addig az U19-es válogatottal foglalkozó Várhidi Pétert léptették elő.

Első pillanatra nem tűnt rossz ötletnek, hiszen egyre többen gondolták úgy, hogy a magyar labdarúgást a fiatalítás vezetheti ki abból a gödörből, amelyben már legalább húsz éve van, és mindig azt gondoljuk róla, hogy elértünk az aljára, de mindig kiderül, hogy éppen csak felakadtunk valamire, de van még lejjebb.

Az év utolsó mérkőzésén pályára lépő csapat gerincét mindenképpen azoknak kell alkotniuk, akikre jövőre is számíthat a majdani szövetségi kapitány.

Mondta Kisteleki István Várhidi kinevezése kapcsán, és Várhidi eleget is tett ezen elvárásoknak. A győztes meccs után, ha eufória nem is tört ki az országban, de sokaknak tetszett a játékosok hozzáállása, vagyis az, hogy legalább hajtottak. Várhidi így maradhatott szövetségi kapitány, és gondolom már úgy vélte, hogy célba ért, és elnyerte méltó jutalmát. Első körben 2007. december 31-ig hosszabbították meg a szerződését.

 A későbbiekben aztán persze Várhidinek is szembesülni kellett a nagy, büdös, magyar valósággal. Majd újra egy röpke reménysugár, legyőztük a letteket, de Damoklész kardjaként lógott Várhídi feje felett a tény: kapitánykodása alatt csak Priskin tudott gólt lőni. De aztán vissza a valóságba: válogatottunk megszerezte a montenegróiaiknak azt az örömet, hogy rögtön az első hivatalos találkozójukon megszerezhették első győzelmüket. Ezt már az általában rögtön kritizáló, ám eddig szokatlanul nyugodt Nemzeti Sport sem bírta tovább idegekkel, és halkan és óvatosan ugyan, de elejtett pár kritikus megjegyzést a fiatalítással kapcsolatban.

Ezek után a válogatott hozta a kötelezőt Moldova ellen, sőt Priskin mellett már Gera is betalált, azonban az NS ahelyett, hogy elásta volna a csatabárdot, inkább harci díszt öltött. Persze ezt Várhidi már magának köszönheti. Szövetségi kapitányok ritkán mondanak ekkora baromságokat válogatott szintű játékosokról.

Várhidivel ebben az időben történhetett valami. Vagy fejre esett lovaglás közben, vagy egy külföldi útján fejen találta egy tényleg erősen meglőtt labda, vagy csak belezakkant abba, hogy a pályán soha nem látja megvalósulni az általa elképzelteket, mindenesetre egyre nagyobb hülyeségeket kezdett el nyilatkozni.

A júniusi négynapos pokoljárás során elszenvedett két megalázó vereség előtt még összeveszett az egyik legjobb formában lévő magyar játékossal, Huszti Szabolccsal, mondván, hogy nem fér bele a taktikai elképzeléseibe. Ezzel nem is lenne gond, ha a pályán szereplőktől látnánk bármiféle taktikai elgondolást az agyatlan rohangálás sétálgatás helyett.

 A görögök elleni meccsen aztán szánalmasan leszerepeltünk. A 2:0-ás vereség nem megalázó ugyan, de mutatott játék és a kapott gólok azzá teszik. Néztük a meccset és mindkét görög gól után akkorát röhögtünk, hogy repedeztek bele a falak, de hát mi mást tehet már kínjában a szurkoló néző?

S hogy mi volt minderre Várhidi reakciója? Hát az, hogy voltak jó időszakaink, és voltak jó passzaink. (Ezt a jó passzos megjegyzést soha nem felejtem el neki!) Ekkoriban nagyon örültem, hogy nem vagyok a rokona, mert valószínűleg csuklottam volna vagy két héten keresztül.

A norvégok elleni meccsen aztán már az eredmény is megalázó volt,

így Várhídinek új stratégiát kellett választania: A média a hibás! De azért türelmet kért. Ennek is, de az eredeti koncepció felrúgásának is köszönhetően, Várhidinél rosszabb kapcsolatot a sajtóval ma már senki nem ápol.

S hogy teljes legyen az őrület, Várhidi egy büdös szó nélkül hagyta azt is, hogy a főnökei a porba alázzák. Az Mlsz korifeusai ugyanis a töretlen bizalom jeleként egy háromfős pesztonkagárdát ültetettek a nyakába.

Ennek ellenére (vagy talán éppen ezért?) Várhidi ragaszkodik a korábbi elképzeléseihez, még akkor is, ha egyelőre úgy látszik, hogy azok már pont ellentétesek az eredeti koncepcióval, azaz a fiatalítással. A korábbi nyilatkozatához és elgondolásához hűen, még mindig nem számol Koman Vladimir szerepeltetésével a válogatottban. Pedig az ukránok vinnék őt a válogatottba. Azok az ukránok, akiket 15 éve még vertünk 3:1-re, manapság már pedig hozzájuk (is) járhatnánk a szakma fogásait ellesni.

Nem értem ezt az embert. Mármint Várhidit. Megalázták. A főnökei. A sajtó. Önmaga önmagát a hülyeségeivel. A szurkolók a pokolba kívánják. Olyan focistákkal kell együtt dolgoznia, akik képtelenek bármiféle taktikát is végrehajtani, akik egy meccs 20. percében már bőrön át is megpróbálnak lélegezni. Ráadásul mindenki egyre inkább megkérdőjelezi a szakmai kompetenciáját. Jelenlegi pozíciójának a presztízse a nullával egyenlő.

De ennek ellenére folyamatosan darálja a hülye szövegét, arról, hogy 2 - 3 év múlva jobb lesz, olyan koncepciót próbál meg követni, amely talán már az ő fejében sem létezik, hadakozik az újságírókkal, és mániákusan ragaszkodik az állásához. Vajon ő még komolyan azt hiszi, hogy a megpróbáltatásai után elnyeri majd méltó jutalmát? Mit is? Az Mlsz elnökséget? Vagy valami királylány kezét? Várhidi egyre inkább a mesében élne?

Nem látja, hogy ezekkel a megalázásokkal már elnyerte jutalmát? Mármint az ostobaságának méltó jutalmát?

Kiegészítések 2007. 08. 03.: Nos, jelenleg úgy néz ki, hogy a Vladimir család hatalmas blöffje volt az ukrán kapcsolat emlegetése. Hogy mi volt a konkrét céljuk ezzel, azt nem tudni, de valószínűleg célt értek. Várhidi meghívta Komant a válogatottba, és most már az ukránok is tudnak róla, hiszen az NS újságírói érdeklődtek a szövetségnél.