Propaganda. Csúnya szó. Leginkább azért, mert ezt a szót diktatórikus társadalmakhoz kötjük. A náciknak például volt saját propaganda-miniszterük, a kommunizmus szocializmus alatt pedig létezett az agit-prop. fogalma. Pedig a propaganda közeli rokona egy olyan tevékenységnek, amelyet mindannyian kívánatosnak tartunk. Ez pedig az oktatás.
A propaganda és az oktatás fogalma között nincs nagy különbség, ám amilyen kicsi, legalább olyan jelentőségteljes.
Egyszerűbben talán úgy lehet megfogalmazni, hogy a propaganda egy meghatározott paradigma átadása, míg az oktatás paradigmák átadása.
Még egy kicsit egyszerűbben azt mondhatjuk, hogy a propaganda leegyszerűsíti a világot (maradva a diktatórikus államoknál: árja vs. zsidó, kommunista vs. kapitalista), az oktatás viszont színesebbé teszi.
Valószínűleg ezért van az, hogy manapság nem nagyon használjuk ezt a szót, hanem új kifejezés(eke)t találunk helyette. Mondjuk azt, hogy politikai kommunikáció. Állatorvosi lónak itt van például rögtön az elfogadott, majd visszadobott új egészségügyi törvény.
Most őszintén: Tegye fel a kezét az, aki pontosan tudja, hogy miről szól ez a törvény. Hogy miféle változásokat eredményez az egészségügyi ellátásban. Kevés felemelt kezet látok a lelki szemeimmel. Talán nem véletlenül.
Mert mit mond erről a kormány (és a kormánypárti média)? Hogy a reform kell, nélküle összezuhan az ellátórendszer, na, meg persze azt, hogy verseny és szolidaritás.
És mit mond az ellenzék? Csak annyit, hogy fúj, megleszünk enélkül is, kizsákmányolós és -válogatós.
Nyilvánvaló, hogy mindkét oldal csak vakon puffogtat a levegőbe. Nyilvánvaló, és ezt Sólyom is megmondta:
A propaganda és az oktatás fogalma között nincs nagy különbség, ám amilyen kicsi, legalább olyan jelentőségteljes.
Egyszerűbben talán úgy lehet megfogalmazni, hogy a propaganda egy meghatározott paradigma átadása, míg az oktatás paradigmák átadása.
Még egy kicsit egyszerűbben azt mondhatjuk, hogy a propaganda leegyszerűsíti a világot (maradva a diktatórikus államoknál: árja vs. zsidó, kommunista vs. kapitalista), az oktatás viszont színesebbé teszi.
Valószínűleg ezért van az, hogy manapság nem nagyon használjuk ezt a szót, hanem új kifejezés(eke)t találunk helyette. Mondjuk azt, hogy politikai kommunikáció. Állatorvosi lónak itt van például rögtön az elfogadott, majd visszadobott új egészségügyi törvény.
Most őszintén: Tegye fel a kezét az, aki pontosan tudja, hogy miről szól ez a törvény. Hogy miféle változásokat eredményez az egészségügyi ellátásban. Kevés felemelt kezet látok a lelki szemeimmel. Talán nem véletlenül.
Mert mit mond erről a kormány (és a kormánypárti média)? Hogy a reform kell, nélküle összezuhan az ellátórendszer, na, meg persze azt, hogy verseny és szolidaritás.
És mit mond az ellenzék? Csak annyit, hogy fúj, megleszünk enélkül is, kizsákmányolós és -válogatós.
Nyilvánvaló, hogy mindkét oldal csak vakon puffogtat a levegőbe. Nyilvánvaló, és ezt Sólyom is megmondta:
...a szakmai és civil szervezeteket nem tájékoztatták megfelelően a törvényről, és az előkészítésbe is be kellett volna vonni őket.
Sólyom ezen nyilatkozatán kívül csak egyetlenegy értelmes hozzászólásról tudok a nagy büdös magyar médiapalettán, ez pedig az Index.hu szájbarágója, amelyben tényleg a törvényről van szó, nem pedig arról, hogy kell-e ez nekünk. (Egy kicsit visszább pillantva, rájöhetünk, hogy ez korántsem újkeletű attitűd sem a média, sem a pártok részéről, hiszen pl. túlságosan pontosan soha nem indokolták meg azt sem, hogy miért jó az nekünk, ha belépünk a NATO-ba, csak papagájkórus módjára rikácsolták, hogy szavazzunk igennel.)
Mindez tehát azt jelenti, hogy az egészségügyi reform kapcsán a politikai pártok saját "lakájmédiájukkal" karöltve inkább propagandát folytatnak. Ami azért baj, mert így soha a büdös életben nem fogja a kormány megszerezni az emberek és a szakma támogatását a reform véghezviteléhez. Márpedig Sólyom azt is helyesen látja, hogy ez így nem mehet tovább.
Mindez tehát azt jelenti, hogy az egészségügyi reform kapcsán a politikai pártok saját "lakájmédiájukkal" karöltve inkább propagandát folytatnak. Ami azért baj, mert így soha a büdös életben nem fogja a kormány megszerezni az emberek és a szakma támogatását a reform véghezviteléhez. Márpedig Sólyom azt is helyesen látja, hogy ez így nem mehet tovább.
A propaganda azzal mutatja meg, hogy jó, ha bizonyos időszakon belül meg tudja nyerni a népet, és izzó lelkesedést tud benne kelteni egy eszme iránt.
Idézet Goebbelstől, 1928-ból. Ki tudhatta ezt jobban, mint ő? Márpedig, ha igaza van, akkor a Fidesznek nyert ügye van, hiszen miféle eszméért tudnának jobban lelkesedni az emberek, mint saját biztonságukért? Már nem az ókori Athénban vagyunk, ahol a köz ügyeit szem előtt tartó polgárok gyülekeznek az agorán.
Ha már szóba került Goebbels, alljon itt egy különösen kirívó példa is, amiben a legmegdöbbentőbb, hogy mindezt az Szdsz honlapján lehet megtalálni:
Ha már szóba került Goebbels, alljon itt egy különösen kirívó példa is, amiben a legmegdöbbentőbb, hogy mindezt az Szdsz honlapján lehet megtalálni:
Az orvosok többségének legfeljebb csak vágyálom a havi 400 ezer forintos fizetés, de vannak orvosok, akiknek rémálom lenne, ha csak ennyit keresnének. Ezt a szűk, ám annál hangadóbb jól kereső orvosi réteget soha nem lehet megnyerni az egészségügy reform támogatására, mivel rendezett viszonyok között elesnének a hálapénzektől, amelynek révén olyan hatalmas a jövedelmük.
Teljes szöveg (2005-ös) itt megtalálható.
Ismerős stílus? Nem kellene sok helyen belenyúlni a szövegbe ahhoz, hogy valami olyat kapjunk, amire még Goebbels is elismerően csettintene.
Ezzel persze nem azt állítom, hogy az Szdsz-ben burjánoznának a nácik/náciszimpatizánsok, hanem inkább arra szeretnénk kilyukadni, hogy a politika terén hagyjuk meg a propagandát azoknak, akiknek való: a diktátoroknak. Mi meg, ha már (állítólag) demokráciában élünk, talán próbáljunk megkommunikálni beszélgetni, vitatkozni egymással.
Ezzel persze nem azt állítom, hogy az Szdsz-ben burjánoznának a nácik/náciszimpatizánsok, hanem inkább arra szeretnénk kilyukadni, hogy a politika terén hagyjuk meg a propagandát azoknak, akiknek való: a diktátoroknak. Mi meg, ha már (állítólag) demokráciában élünk, talán próbáljunk meg
