Holnap lesz 550 éve annak, hogy Hunyadi Mátyást királlyá koronázták, aki aztán - többek között - beszivárogtatta Magyarországra az olaszországi reneszánszt.
Ezen felbuzdulva Hiller István - aki mostanság felelős a magyar népesség iskolázottsági és kulturális jellemzőiért - reneszánsz évet Reneszánsz Évet hirdetett, és nyitotta meg tegnap, amely egy kissé paradox módon a jövőbe tekint, miközben a múltba réved.
No, de a lényeg nem ez, mert lassan már hozzászokhattunk, hogy minden év valaminek, vagy valami ellen való küzdelemnek az éve, és közben lassan több világnap, mint naptári nap, hanem a lényeg az új, a (kifejezetten képző)művészeket támogató 1% ötlete.
Azt mondja Hiller, hogy ezentúl minden állami beruházás költségének 1%-át műalkotások elkészítésére kell fordítani. Hát azon túl, hogy a képző-, és iparművészek most ordítanak boldogságukban, szerintem ugyanígy tesznek a színesfémtolvajok és -felvásárlók is. Úgyhogy ezzel az új jogszabállyal egyidőben talán a régi problémával is foglalkozni kellene, mielőtt teleszórjuk az utcákat pontenciális zsákmánnyal.
Másrészt érdemes azzal a kitétellel is foglalkozni, hogy a műalkotásokat a beruházás helyszínén, vagy annak közelében helyezik el. Amióta ezt elolvastam, azóta furdal a kíváncsiság, hogy vajon milyen alkotások kerülnek a frissen felavatott autópályák mellé. Vajon hogy néz majd ki az Ismeretlen autós? Vagy az Emlékmű a szabályosan közlekedő autóshoz?
Ugyanakkor szeretném megjegyezni, hogy ez a törvény diszkriminatív. Nem gondol ugyanis az írókra, költőkre, stb. Szerintem ennek a törvénynek a hatályát sokkal jobban ki kellene terjeszteni, és a 'pórnép' művelődtetésére kihasználni azokat az alkalmakat, amikor szegény ember kapcsolatba kerül az államgépezettel, egyúttal bevonni a szavak művészeit is.
Ugyan ki ne szeretné elolvasni a (megyek) Óda az ügyintézőhöz, de ő éppen kávézik című remek kis költeményt, miközben az Ügyfélkapun várakozik belépésre. Esetleg ki az, akit ne töltene el örömmel, hogy az ügyfélváróban való unatkozás helyett K. József államgépezettel kapcsolatos kacagtató kalandjait olvashatná. Persze be lehetne vonni a filmrendezőket és a színészeket is. Én speciel már előre és remegve várom a Szindbád kiváltja a tengerészigazolványát című sokkoló horrorfilmet, amelyet természetesen egy hatalmas 18-as karikával a sarkában lehetne csak vetíteni. És hát mi nyugtatna meg jobban egy beteget a műtétje előtt, mint az, hogy egy kedves pantomimes eljátsza, hogy végbéltükrözést hajt végre saját magán.
A végére pedig csak két apró kérdés: Az egy százalékot a tervezett, vagy a tényleges költségek után számolják? (Lásd: négyes metró).