Legutóbb ott hagytuk abba, hogy szerintem téves az a meglátás, miszerint minden népnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel. A leendő politikusoknak ugyanis alkalmazkodniuk kell a politikusi közösségben uralkodó normákhoz, szokásokhoz. A politikusi és a nem-politikusi (továbbiakban: mindennapi) lét különbözőségét a legjobban az erkölcs fogalmával tudjuk megragadni.
Ahelyett, hogy hosszas filozófiai fejtegetésekbe bocsátkoznánk az erkölcs mibenlétéről, inkább fogadjuk el a Wikipédián olvasható megfogalmazást.
Nem sokat foglalkozunk a politika meghatározásával sem, noha nyilvánvalóan több rétegű jelentése van, jelenleg a hatalom (egy állam - de értelmezhető regionális, vagy helyi szinten is - vezetése) megszerzéséért folytatott harc színterének tekintjük, amely zéró összegű játszmát pártok űzik. Párt alatt pedig emberek azon csoportulását értjük, amelyek bizonyos értékek mentén szerveződnek, céljuk pedig a fentebb leírt játszma megnyerése. (Erre igazából nem lesz szükség, de álljon itt a teljesség kedvéért -és persze tegyük hozzá azt is, hogy ezek a fogalmak leegyszerűsítőek, de azt hiszem ennél bonyolultabb meghatározásokra nem lesz szükség).
Amennyiben elfogadjuk, hogy a pártok alapvető célja a hatalom megszerzése, akkor mindebből levonhatjuk azt a következtetést is, hogy ezen szervezetek a köz érdekét nem tekintik célnak - maximum eszköznek. Azaz a politika jellemzően a machiavellisták sportja. Ez azt is jelenti, hogy az erkölcs, vagy morál nem befolyásolja a politikai döntéseket, cselekedeteket. Egy politikai tett ettől függetlenül még lehet helyes, vagy helytelen, azonban csak annyiban, amennyiben ezek a megnyilvánulások segítik, vagy hátráltatják a hatalomhoz való hozzáférést. (Ellentétben a mindennapi megnyilvánulásokkal, ahol is minden cselekedetnek, kijelentésnek van/lehet erkölcsi megítélése).
Ebben az értelemben tehát csak helyes lépésnek lehet nyilvánítani a 2006-os választások előtti "az igazság nem teljeskörű kibontását", vagy a legutóbbi népszavazási kezdeményezést. Ugyanakkor mindenki érzi és látja, hogy ezek tulajdonképpen egyfajta válságot idéztek elő.
Az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülését követő zavargások, illetve a demokrácia normális működését féltő megnyilvánulások azt mutatják, hogy a politikai tetteknek mégis van egyfajta erkölcsi értelemben vett megítélése (is).
Vegyük először a népszavazási kezdeményezést. Ezzel kapcsolatban azt érdemes megállapítani, hogy noha a népszavazás intézményét minden demokratikus berendezkedésű államban ismerik (bár az USA-val kapcsolatban mindössze egy népszavazás ugrik be, amikor is a hivatalos nyelvről szavaztatták meg a népet), az ilyen célú felhasználása új jelenségnek számít a politikában. Erre nem azt a magyarázatot lehet adni, hogy más országokban a politikusok felelősségteljesebben gondolkoznak a közről (bár ez a nyugat-európai demokráciákban feltehetőleg így van), hanem inkább azt, hogy nálunk nem működnek (megfelelően) azok az intézmények - alkotmánybíróság, civil szféra, vagy akár a köztársasági elnök -, amelyek a politikusok, politikai pártok harcát kordában tartanák.
Az őszödi beszéd annyiban más kategória, hogy az nem egy párthoz, hanem egy politikus személyéhez köthető, aki éppen az ország frissen újraválasztott miniszterelnöke volt. Ez azért lényeges különbség, mert nehéz - sőt, lehetetlen - elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy a politikusok egyszerre bírnak morális és amorális cselekedetekkel. Egy politikus ugyanis egyszerre részese a mindennapok morális világának és a politika amorális világának. (Erről Eliot Spitzer tudna mesélni). Ugyanakkor sem ennek a beszédnek, sem a "Tessék, el lehet menni" kijelentésének nem volt semmilyen következménye - és itt szeretném megjegyezni, hogy ez utóbbi kijelentését én sokkal súlyosabbnak, durvábbnak érzem, mint az őszödi beszédet, ugyanis egy ország miniszterelnöke semmilyen, de semmilyen körülmények között nem mondhat ilyet.
Mindezekből - avagy, ahogy mondani szokták: Magyarország a következmények nélküli ország - azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a politika amorális világa vált uralkodóvá a mindennapi életben is. Legalábbis az ún. elit életében. De hogy hogyan is alakult ez így, egy kicsit visszább kell tekinteni az időben.
