Van egy ország Európában, és ebben az országban mindenkinek volt egy álma. 1989 októbere után ezt az álmot úgy hívták, hogy jobb élet. (Ezalatt értsen mindenki azt, amit akar. Több pénz, több szabadság, világútlevél mindenkinek, legálisan terjesztett pornómagazinok, stb.)
Aztán ahogy az idő telt, egyre inkább olybá tűnt, hogy szárnyal a gazdaság és jobban élünk, nemcsak, mint négy éve, hanem, mint valaha is.

Van egy ország Európában, amelynek így volt pár jó éve. Ennek az európai országnak a lakosai azt hitték - azt hihették, mert azt hitették el velük -, hogy máris itt van Kánaán. Pedig akkor még nem volt itt. De lehetett volna, ha ennek az európai országnak a vezetői egy kicsit felelősségteljesebben - értsd nem csak négy éves távlatokban - gondolkodnak.

De van egy ország Európában, amelynek a vezetői képtelenek négyéves ciklusoknál távolabbra látni. Így nem hoztak meg olyan döntéseket, olyan struktúrális változtatásokat, olyan reformokat, amelyeket meg kellett volna hozniuk, azért, hogy idővel ne dőljön ennek az európai országnak a lakosainak a fejére a ház. Nem tették meg, mert féltek, hogy a négyéves ciklus végén ennek az európai országnak a lakói kikapják a kezükből a kormányrudat. Pedig mindig kikapták a kezükből a kormányrudat, kivéve a legutolsó alkalmat, amikor egyébként nem is az volt a kapitány legnagyobb bűne, hogy hazudott, hanem az, hogy előtte való két évben nem csinált semmit. Így kúrta el.

Most van egy ország Európában, amely lakóinak majdnem a fejére omlott a ház. Csak azért majdnem, mert (ismét) mindenféle hosszútávú elképzelés híján sikerült feltölteni az államkasszát. Ennek az európai országnak a vezetői öngondoskodásról beszélnek, ami jó és szükséges abban a rendszerben, amelybe éppen igyekszünk(!). Csak ennek az európai országnak a vezetői azt felejtik el, hogy a magas szociális kiadások mellett szükségesek azok a magas elvonások is, amelyek lehetetlenné teszik az öngondoskodást. De ennek az európai országnak a vezetői mégsem tesznek semmit, egyrészt mert a hátuk mögött állók féltik az amúgy már nem létező népszerűségüket, másrészt mert a velük szemben álló erő vezetői valamiért úgy döntöttek, hogy ők akarják elvinni a balhét 2010-ben.

Így marad egy ország Európában, amely lakói azt gondolják, hogy 1989-ben rendszert váltottak. Pedig nem váltottak, mert az előző rendszer még mindig ott tombol a lelkekben, fejekben. Nem számít, hogy vezető-e valaki, vagy hajléktalan, hogy gazdag-e, vagy szegény, hogy férfi-e,vagy nő. És ami a legszomorúbb, talán már az sem számít, hogy fiatal-e, vagy idős.

Mert van egy ország Európában, amelynek lakói még nem értették meg, hogy nem lehet kevesebb, mint két évtized alatt egy másik rendszert felépíteni. És még nem értették meg, hogy mindazt, amit az előző rendszer elkúrt, azt most kell helyrehozni. Nekünk. Akik talán még nem is éltünk akkor, vagy nagyon fiatalok voltunk, netalántán ott voltunk minden március 15-én a Petőfi-szobornál.Sokan egész életükben a bányában melóztak, és most lófasz nyugdíjat kapnak. Szopás. Soknak vizitdíjat kéne fizetni, pedig fizetik maguk után a járulékokat. Szopás. Mindenki jobb, nyugatiasabb életre vágyik. Szopás.

Mert van egy ország Európában, amely lakói még nem jöttek rá, hogy már nem a régi rendszerben élnek, de nem is az újban. Interregnum ahol élünk, amire az a jellemző, hogy a lakói szopnak. Mert nincs egy erős, előrelátó hatalom. Csak kiskirályok.

Ugrálni akarsz? Ugrálj! De ne velük, hanem ellenük. Mert egyébként bábu vagy.