A következő szöveg a féltudású elit dossziéba tartozik, de az már olyan régen volt, hogy előtte nem árt egy 'a korábbi részek tartalmából' stílusú kis bevezetés.
Az volt a kiindulópont, hogy téves az az álláspont, miszerint minden országnak olyan kormánya van, amilyet megérdemel, hiszen a politika világa inkább amorális, azaz minden eszköz megengedett a hatalom elérésének érdekében, míg a mindennapok világa inkább morális, azaz nem engedi meg a machiavellizmust. Miközben valaki a politikai elit részévé válik, szükségszerűképpen fel kell vennie ezt az amorális magatartást, hiszen egyébként "halott ember" lenne. És amennyiben van is hatás a 'két világ' között, akkor sokkal inkább a politika az, ami csökkenti a mindennapok moralitását, mintsem fordítva. Sőt olyannyira ez történik, hogy jelenleg Magyarországon inkább a politika amorális világa érvényesül a hétköznapokban is. És hogy miért történhetett így, ahhoz viszont vissza kell nézni egy kicsit az elmúlt évtizedekbe.
Magyarország 1945 és 1950 között tulajdonképpen két rendszerváltáson is átesett. Miután Magyarországon véget ért a II. Világháború, esély látszódott arra, hogy az ún. nyugati típusú, demokratikus jellegű berendezkedés alakuljon ki az országban. Ehelyett viszont a másik oldalra 'sorsoltak' bennünket, és a kommunista jellegű államberendezkedés valósult meg. A kettő közti különbség remekül látszik, ha összehasonlítjuk mondjuk a jelenlegi magyar és a jelenlegi osztrák valóságot. Én mégis azt mondanám, hogy a két rendszer között nincs is olyan nagy különbség, csak egy, ez az egy viszont akkora, hogy minden más ebből vezethető le.*
Ez a különbség pedig állam és párt viszonyában rejlik.
Míg a párt fogalmáról már esett szó korábban, az államéról nem, így azzal most foglalkozni kell egy kicsit. Gondolom senkinek nem esne nehezére az állam fogalmára minimum három különböző fogalmat találni, én most úgy fogalmaznék, hogy az állam olyan szolgáltatásokat nyújt, amelyeket az adott területen élő polgároknak kötelező igénybe venniük, ezért cserébe ellenszolgáltatást köteles fizetni, amelyet adó néven nevezünk. Az egészségügyi ellátások intézményei, óvodák, iskolák, önkormányzatok, rendőrség, stb., ezek mind olyan szolgáltatások, amelyeket az állam nyújt, és amelyeket a polgárnak kötelező igénybe venni (egyébként "jól is jár" ezek igénybevételével. Azt meg, hogy ezek hogyan működnek ma Magyarországon, ne elemezgessük - most).
Aztán hozzátehetjük még azt is, hogy az államot mindig egy kormány vezeti, amely tagjait a választásokon győztes párt tagjai adják. Ebben az értelmezésben az állam egy olyan jellemzően bürokratikus szervezet, amely a polgáraival szimbiózisban él, alkalmazottai pedig nem hierarchikus, hanem inkább horizontális kapcsolatot tartanak fent a polgáraival. (Amikor a rendőr elfog egy bűnözőt, akkor nem a letartóztatottal tartja fent ezt a kapcsolatot, hanem az állam összes többi polgárával, akiket ő védett meg attól, hogy a pl. betörő más bűncselekményeket követhessen el - másrészről viszont a rendőr - letartóztatott viszonyt ).
A párttól viszont pont ez a horizontális viszony ápolása áll a legmesszebb. A párt mindig hierarchikus felépítésű, a párt jellemzően önös érdekek alapján viselkedik (általában ez az érdek a választások megnyerése), a vezetőség pedig a legteljesebb kontrollt kívánja biztosítani a tagok felett. Ne legyenek egy kétségeink, egy párt tulajdonképpen megegyezik a bővebb vezetőséggel, mindenki más kb. csak töltelékemberke.
A két szervezet közti viszonyra a demokratikus államokban az a jellemző, hogy kettejük kapcsolatában az állam működésének logikája áll a párt működésének logikája felett. Azaz amikor a kormány és a kormánypárt összetűzésbe kerül, az nem egy rendkívüli esemény, hanem a szervezetek működésének logikájából fakadó természetes dolog.
A kommunista rendszerekben viszont (ahogy az állampárt) kifejezésből is adódik az állam és a párt összemosódik, de a nagyobb baj az, hogy a pártlogika az állami logika fölé kerül, tehát állam és párt hierarchiája megfordul. Az állami alkalmazottak már nem velük egyenrangúakként (avagy nem szolgáltatókként), hanem sokkal inkább beosztottjukként fordulnak a polgárok (elvtársak, ha úgy jobb) felé. Az állampárt a totális kontroll elérésére törekszik, az övével ellentétes gondolatok teljes kiírtására, hiszen törést, nem-egységességet nem mutathat fel a külvilág felé.
Ebből - ti. a viszony megfordulásából - vezethető le (nagyon sok) minden, ami az átkosban Magyarországon történt. Nem véletlenül volt a vallásellenesség, a falusi értelmiség és egyáltalán a falusi társadalom szétverése, a káderképzés, a proletalizálás, ezek mind az állam - ami egyúttal a párt is volt - totális kontrolljánák elérésének érdekében történtek, és talán nem is az ország, hanem a párt fölött, amely viszont már maga volt az ország.
Folyt. köv.
*
Természetesen van több eltérés is, ám úgy gondolom, hogy a rendszerek különbözősége jellemzően ebből az egy eltérésből vezethető le. Van még egy fontos különbség, ez pedig az, hogy a kommunizmus (és a nácizmus is) már eleve valami ellen jött létre, ezekben már eleve van egy beépített (a tőkés, meg a zsidó) ellenségkép, míg a demokratikus eszmék esetében nincs.
Azonban, ha a demokratikus berendezkedésű államokban feltűnik - akár csak egy megfelelően kommunikált - ellenség(kép), a demokratikus államok is hajlamosak arra, hogy csökkentsék a polgáraik személyes szabadságát, és eltolódnak egyfajta rendőrállam irányába (feltételezem erről is beszél Tóta W., amikor Amerika fasizálódásáról ír), noha közel sem annyira, mint a kommunizmus, vagy a nácizmus, amelyeknek ezzel a beépített ellenségképpel együtt természetesen a fenyegetettség-érzés is az eleme.
