Belefutottam nemrégiben az egyik csatornán - fogalmam sincs már, hogy melyiken - a Hair című filmbe. Végignéztem, és utána - megint - alaposan megbántam, hogy végignéztem. Szóval most arról szeretnék szólni, hogy miért utálom a Hairt, miközben a Hair az egyik kedvenc filmem.

De még mielőtt belevágnánk, két darab szolgálati közlemény: 1. Tessék csak a képre kattintani, és megnézni, hogy ki ropja a táncot a H betű bal széle alatt. Szerintem Leia hercegnő az.
2. Az esetleges hejjesírási és fokalmazási hibákért Hannibál kollega a felelős, hiszen éppen az ő együttesének a számait hallgatom. (Eddig tetszik...)

Na, de vissza a témához. Szóval annak ellenére utálom a Hairt, hogy szerintem jó film. Jó zene, jó és örökérvényű téma, jó kidolgozás, arról nem is beszélve, hogy a vége - a katonás sorrendbe állított ezernyi fehér kereszttel - kellőképpen manipulatív is. De mégis utálom. Illetve ez inkább úgy igaz, hogy utálom megnézni.

Mégpedig azért, mert él bennem egy kis mocsadék hippi, akinek a film után más vágya sincs, minthogy kiköltözzön az utcára és reggeltől-estig csak füvezzen.
Most nem mondom, a szabad ég alatti alvástól félsz van bennem - nyáron. Na, meg persze, ha füves területen nyílik erre alkalom. (Bár legutóbb Orfűn egy orbitális kullancsot halásztam ki magamból ezek után). De könyörgöm, mi lesz télen??? Én már rég átadtam magam a hús csábításának, fontos a kényelem, meg sok minden más, amihez az utcán tanyázó hippik ma már inkább hajléktalanok nem jutnak hozzá.

A másik problémám ezzel a bennem élő kis mocsadék hippivel az, hogy soha a büdös életben nem voltam híve a drog gyűjtőfogalomba értett tudatmódosító szereknek. Tehát nem értem, hogy mi a francért akar ez a kis mocsadék állandóan füvezni. Nem tudom hányszor volt a számban ilyen cigi, de egy alkalmat kivéve egyszer sem éreztem semmi különöset, maximum elálmosodtam. Ja, lehet, hogy szar helyről származott, de hát ez van, nekem ez jutott, ezt a kis hippi is megérthetné.

Egyébként, amikor éreztem valami különöset, az az volt, hogy elment a látásom. A Szigeten történt (hol máshol?), abban az időben, amikor már azok a kis poros utak is fel voltak villanyozva, tehát a legsötétebb éjszakában is aránylag jól lehetett látni, hogy merre kell menni. Akkor én nem azt nem láttam, hogy merre kell menni, hanem azt, hogy hol vannak felfüggesztve (vagy hogy egyáltalán fel vannak függesztve) a villanykörték.

Régebben azért volt jobb, mert, ha kimentem a Szigetre arra az egy hétre, akkor a bennem lakó hippi egy kicsit lenyugodott. De mostanában már nem éri meg kivinni, mert inkább csak nyugtalankodik, mintsem lenyugodna. Ezért idén már kimarad a Sziget.

Persze az a tény, hogy a személyiségem egy kis részét egy kis mocsadék hippi képezi, nem jelenti azt, hogy elmennék olyan tüntetésre, amely a világbéke mellett száll síkra,  meg kommunába sem kívánnék költözni, sőt még virágot sem tűznék a hajamba, mert én uralom a hippit, és nem ő ural engem.

De azért úgy gondolom, hogy bármennyire is a múltat képezi már a hippiség, azért a közösségek (konkrétan kisközösségek és nem a marktingszempontok által meghatározott sokaságok) megbecsülése egy olyan dolog, amit illene (újra) eltanulnunk tőlük.

De azért itt van egy kis ajándék az én kis mocsadékomnak: 

Na, meg ez is, amikor a kis pszeudohippik nótázgatnak: