Most, hogy lassan-lassan beindul a kampány (és hát nem is olyan lassan), szeretnék a következő véleményemnek kicsit markánsabb hangot adni:

Leszarom,

hogy rosszabbul élünk, mint négy éve; hogy bezzeg 1998 és 2002 között; hogy a gazdasági válság; hogy már-már bezzegország lettünk a spórolás miatt; hogy az őszödi beszéd; hogy igazságbeszéd; hogy hazugságbeszéd; hogy viktorkirály; hogy a Fidesz csak a hatalomra éhes; hogy az Mszp csak a hatalomra éhes; hogy a Fidesz hazudik; hogy az Mszp hazudik; hogy a kormány hazudik; hogy az Mdf egyik nagy párttal sem; az Szdszt úgy ahogy van, de legfőképpen a Kókát; hogy náci; hogy fasiszta; hogy a szélsőjobbal kokettál; hogy büdös komcsik; Semjént, meg a Mikolát a hülye vízióival a családi vasárnapokról meg a szinglihordákról; Szijjártót a hülye szemüvegével, meg a heti hülye bejelentéseivel; Vonát a meglehetősen kommunistának tűnő baromságaival; Lamperthet és Lendvait; Mesterházyt a hülye vigyorával; a telefonban negédeskedő gépihangot; a telefonos felméréseket, mert nem a telefon nyomógombjával szeretnék szavazni és egyáltalán nem arra, amit ott kérdeznek; a giccses levelezőlapra bélyegzővel rányomott karácsonyi üdvözletet (basszus, tényleg kaptunk ilyet); a semmitmondó szórólapokat; az utcán mindenkit zaklató és mindig vigyorgó aktivistákat. És legfőképpen leszarom a következő hónapokban várható gyalázkodást, árulkodást, hülyítést, az egész érzelmi kampányt.

Ne hátrafele tessenek bámulni, hanem előre, és valami utat mutatni. Vagy legalább valami irányt. Aztán azt meg tessék rámbízni, hogy szerintem az az út, vagy irány előre, vagy hátrafele visz.

Azt hiszem ennyire egyszerű lenne egy kampány.