Pilótajáték az állami nyugdíjrendszer - mondja Banyár István, és nehéz ezzel az állításával vitatkozni. A nyugdíjrendszer jelenleg úgy néz ki, hogy az aktív dolgozók járulékaiból fizetik ki az esedékes nyugdíjakat.
Ez csak abból a szempontból furcsa, hogy ez a rendszer két dolgot kever, méghozzá a szolidaritást és - régebben sokat hangoztatott, ám mára elfeledettnek látszó - az öngondoskodást.
Ami még talán nem is lenne baj, ha egyrészt nem egy egyre öregedő társadalomban élnénk, másrészt, ha nem fenyegetne bennünket a Ratkó-korszak gyerekeinek egyre közeledő nyugdíjba vonulása, harmadrészt pedig, ha ezt a két dolgot a megfelelő mértékben elegyítené.
Mi a probléma? Hát az, hogy a szolidaritás és az öngondoskodás nem megfelelően van összeegyeztetve a nyugdíjrendszer állami szférájában. (A magánnyugdíj-rendszerről most szó se essék. Illetve csak nagyon kicsi). Ha azt mondjuk, hogy az állami nyugdíjrendszer a szolidaritáson alapul, azaz a jelenlegi aktív réteg tartja el a járulékfizetésével a nyugdíjasokat abban a reményben, hogy majd az utána következő generációk őket szintén eltartják, akkor a nyugdíjakat miért a korábbi kereset alapján állapítják meg? A járulékfizető ebben az esetben nem saját magának gyűjtögette a nyugdíjravalót. A szolidaritáson alapuló nyugdíjrendszer esetében sokkal logikusabb lenne felállítani egy alsó – amelynél kevesebbet nem lehet kapni, ami egyébként jelenleg létezik is – határt, illetve egy felső – amelynél többet nyugdíjként nem lehet kapni, ami jelenleg nem létezik – határt. Az igaz, hogy egy magasabb keresetű egyén magasabb összegű járulékot fizet be a – nevezzük így – nyugdíjszolidaritási alapba, azonban a magasabb keresete révén neki nagyobb esélye volt tartalékolni „öreg napjaira” (Hopp! Öngondoskodás!). Arról nem is beszélve, hogy a túlzottan nagy összegű nyugdíjakkal csak feleslegesen terheljük – a jelenleg amúgy is igen viharvert – gazdaságot. És a nyugdíjakat ebben a rendszerben természetesen nem a korábbi kereset, hanem egyfajta szociális helyzet alapján kell megállapítani.
