3. Ehhez képest Magyarországon
A magyarországi történéseket vizsgálva nem kell ilyen messzire visszatekinteni. Bőven elég a Kádár korig. Amíg Nyugat-Európában a fentebb vázolt individualizáció és modernizáció zajlott (és jelen esetben az individualizáció fogalmát pozitív értelemben használom), addig a Kádár kori Magyarországon, ha ennek az ellenkezője nem is, de a felszabadulás a társadalmi kötöttségek alól nem történt meg. A Kádár korszak Magyarországának a politikai berendezkedése ugyanis leginkább a feudalizmuséhoz hasonlított. A központi uralkodótól (király/Kádár) való függés hatotta át az egész berendezkedést.
A kommunista Magyarországon lezajlott modernizáció főképpen technikai jellegű volt. Nőtt az iskolázottsági szint, nőtt a városi lakosság lélekszáma és csökkent a falusié, nőtt a gyári munkások száma, csökkent a mezőgazdaságban dolgozóké.
Természetesen ez is egyfajta modernizáció, de korántsem olyan, amelyet teljes egészében hasznosnak lehetne nevezni, vagy amelynek örülnünk kellene. Sőt, a falusi közösségek szétverése Kádárék egyik legnagyobb bűne.
Ez az, amit Andorka Rudolf felemás modernizáció nevez.
A mobilitási lehetőségek szintén inkább feudális jellegűek voltak. Vörös és fekete, ezek jelentették a mobilitási lehetőségeket. Vörös: A párt életében való szervilis részvétel, és fekete: A hetvenes évektől a – ha nem is preferált, de legalább megtűrt – magángazdaságban való részvétel. Ezek lehetőséget adtak ugyan a mobilitásra, parasztból ipari munkássá válni a Kádár kor egyik megszokott (és elvárt) mobilitási irányát jelentette, azonban egy ipari munkás eljuthatott ugyan pl. a műszakvezetőségig, vagy esetleg feljebb is, de odáig már nem, hogy a gyár tényleges irányításában is részt vegyen. A paraszt paraszt maradt, a munkás pedig munkás. A második gazdaságban való részvétel révén hatalmas vagyonokra lehetett szert tenni, de ez nem jelentette az osztályok közti mobilitás lehetőségét. A szegényparaszt meggazdagodhatott, de attól még paraszt maradt.
Egy olyan dolog volt, amelyben Magyarország, ha kisebb sebességgel is, de lépést tartott a nyugat-európai modernizációval: a társadalmi szerepek szegmentációja. A gyári munkás már nem volt napi huszonnégy órában gyári munkás. Lehetett mellette pl. elvtárs, nyaraló, fogyasztó, illetve ügyfél (az állami hivatalokban persze elvtárs megnevezéssel).
De a Kádár kor lényege mindvégig a kötöttség volt. A kor hivatalos ideológiája kijelölte az identitást, az identitás pedig kijelölte a helyüket az ismert világban (amely akkoriban a kommunista országokat jelentette), és tudták meddig juthatnak el és főképp hogyan.
Kertész azt mondja, hogy a magyarországi irodalom nem élte át a modernitást. De nem csak az irodalom, hanem a teljes ország maradt ki a modernitásból. A rendszerváltásig egyfajta premodern, pszeudofeudális társadalom létezett, ahol a társadalmi szerepek megtöbbszöröződése már megkezdődött, azonban az osztályok közti mozgás lehetősége korlátozott volt, az identitásban a fix és örökölhető részek jelentették a túlnyomó többséget.
Aztán 1989. október 23-án megtörtént a rendszerváltás.
És akkor leszakadt az ég.
