5/1. A celebvilág és a bulvár
A celeb legegyszerűbb jelentése: ünnepelt híresség. A celebek világa olyan emberekből áll össze, akik rendelkeznek valamilyen többlettel az átlaghoz képest. Vagyon, tehetség, extremitás, merészség. Valami. Nem feltétlenül hasznos, és nyilván Nyugat-Európában is vannak kivételek.
Ki a celeb Magyarországon? Az egyik az átlagember, aki főképp a véletlen révén kerül celeb besorolásba. Részt vesz egy olyan eseményen, amelyik az átlagosnál nagyobb médiafigyelmet vált ki, jellemzően egy valóságshow-n, vagy tehetségkutatón. Biztos vannak Magyarországon olyan emberek, akik legalább annyira jól tudnak énekelni, mint bármelyik Megasztáros részvévő, csak ők éppen dolgoznak és munka mellett zenélnek. Nem voltak jókor jó helyen. Vagy nem fogadta be őket a médiagépezet.
Vagy, ha Liptai Klaudia helyére beállítunk bárkit egy három hónapos képzés után műsort vezetni, ugyanolyan jól teljesítene, mint Liptai. Liptaiban nincs semmi plusz, maximum csak a válása. Vagy a Big Brotherből az az Éva, akinek az volt a legnagyobb teljesítménye, hogy ő dugott Magyarországon először élő adásban.
A celeb másik fajtája, aki nem hogy több valamivel, mint az átlag, hanem egyenesen kevesebb. Győzike, Pákó, a bikicsunájember. Ezek az emberek a hülyeségük miatt lettek celebek.
De ettől még működhetne Magyarországon normálisan a bulvár. Attól nem működik normálisan, hogy míg alapesetben a celebek és a bulvármédia egymással szimbiózisban, ám mégis egymás ellenében élnek meg (a bulvárújságok megírnak minden botrányt, botrányos képeket közölnek, a paparazzik ott loholnak állandóan a celebek nyakában, de a celebnek kell a bulvármegjelenés, a bulvármédiának pedig kell a celeb, hogy érdekes legyen), Magyarországon csak a szimbiózis, a teljes együttműködés maradt meg.
Komolyan elhitte valaki, hogy a mi celebjeink nem drogoznak, nem részegeskednek, és nem kefélnek fűvel-fával? Mert a magyarországi bulvármédia erről nem, vagy csak a legritkább esetekben számol be. Stohlról pl. már 2002 előtt lehetett tudni (tkp. közszájon forgott), hogy kokainozik. Ehhez képest még évekig csend volt ebben a témában. A bulvár csak akkor számol be a celebekkel kapcsolatos botrányokról, ha azok más úton nyilvánosságra kerülnek. Magyarországon a bulvárcikkek sajtótájékoztatók, megbeszélések, egyeztetések után születnek.
A bulvármédia nem egy bonyolult dolog, mégis sikerült teljesen félreértelmezni, és létrehozni a nyugat-európai modell egy meglehetősen sajátságos másolatát.
Hát akkor képzeljük el, hogy mi történhetett a bulvárnál bonyolultabb dolgokkal.
5/2 Liberalizmus
Ha van olyan terület, amelyen jól látható a nyugat-európai modellek teljes félreértelmezése, akkor a liberalizmus mindenképp az.
A liberalizmus eszméjét Magyarországon kisajátító párt tevékenységét a legjobban azzal lehet jellemezni, hogy totálisan lejáratták azt.
Mit csinált az Szdsz? Állandóan jogsértést hangsúlyoztak, az egyéni szabadság, az egyéni jogok folyamatos kiterjesztésére törekedtek. ’A piac majd elintézi’ – mennyit hallhattuk ezt.
Szögezzük le előre, a liberalizmus nem valami ördögtől való dolog, feltéve, ha helyesen alkalmazzák. Az Szdsz félreértelmezte a liberalizmust, ezért tűnhet ez az eszme sátáninak ma Magyarországon.
Az egyéni jogokat, az egyén szabadságát kétféle módon terjeszthetjük ki. Vagy az egyén szabadságát próbáljuk meg a lehető legmesszebbre kitolni, vagy pedig az egyéni szabadságot korlátozó tényezőket próbáljuk meg a lehető legtávolabbra felállítani. A kettő látszólag ugyanaz, pedig egymástól teljesen eltérő logikát követnek: Az első esetben (amit az Szdsz is követett) az egyén szabadsága felől próbáljuk meg minél távolabbra tolni a korlátokat, akár teljesen el is tüntetni azokat, a másik esetben viszont a korlátok felől nézve állítgatjuk az egyén szabadságát (ennek a szélsőséges esete az egyéni szabadság teljes eltüntetése. De azt már nem liberalizmusnak hívjuk).
A liberalizmus nem az egyén teljes szabadságát jelenti, mert nem jelentheti azt. Korlátok mindig kellenek. A korlátok megfelelő helyen történő felállításával maximálhatjuk az egyéni szabadságot és jogokat, de azt nem tehetjük meg, amivel az Szdsz próbálkozott.
A liberális oktatáspolitika, amit gyermekközpontúnak neveztek, jellemzően a követelmények folyamatos felhígításából álltak. Pedig nem feltétlen a követelményekkel voltak problémák, hanem a módszerrel. De ahhoz nem nyúltak.
Egyszóval hirtelen fejest ugrottunk a posztmodernbe, és nem tudtunk vele mit kezdeni. Csak álltunk és bámultunk, mint borjú az új kapura.
De miért is?
