6. Féltudású elit?
Egyszerűen szólva azért, mert Magyarországon nem volt meg az a véleményformáló elit, amelyik képes lett volna a világ változásainak megmagyarázására, mintaadásra, amelyik résztvevője lehetett volna a posztmodern feldolgozásához és megértéséhez szükséges intézmények, eljárások, stb. kialakításának. Nem volt meg az az elit, amelyik a posztmodern kavalkádjában biztosított volna olyan fix pontokat, amelyek révén az egyén felépítheti az ismert világot és önmagát. Az elit, amelyet megkaptunk a rendszerváltás után tulajdonképpen semmiben nem különbözött attól az elittől, amely a rendszerváltás előtt létezett.
Most elsősorban nem a személyi összetételre gondolok, hanem a világképre, bár természetesen a személyi változások sem voltak jellemzőek. A Kádár kor világképe alapvetően ugyanolyan primitív dichotómián alapult, mint a hordákban vonulgató ősember világképe. Van a saját és van a nem saját, ami ellenség. Hogy is mondta Kádár? ’Aki nincs velünk, az ellenünk van’. Ez később persze felhígult, ’Aki nincs ellenünk, az velünk van’-ra. Még akkor is, ha nem Kádár mondta ezt először.
Amikor ennyire primitív módon jelölik ki az ismert világot, és ezzel együtt az identitást is, akkor az elit is primitívvé válik. Amikor minden csak fehér, vagy fekete lehet, amikor a világot a sokszínűség helyett dichotómiák uralják, nem szükséges különösképp erős agyi tevékenység a jó és a rossz meghatározására. Ez az elit nem elit, hanem csak látszatelit. Azért lássunk tisztán: A jó és a rossz, a fekete és a fehér közti különbségtételre még egy retardált majom is képes. A dichotómiákon alapuló gondolkodásmódon egy gyerek is elég hamar túl tud lépni.
Ami viszont egyáltalán nem természetes, sőt inkább rémisztő, az az, hogy ez a tekintéllyel rendelkező, világmagyarázatra képes elit azóta sem alakult ki. Ennek csak az egyik magyarázata, hogy a kádári elit átmentette magát (tetszettek volna forradalmat csinálni, ugyebár), a másik az, hogy mivel a látszatelit sem tudott mit kezdeni a világ változásaival, de pozícióját feladni nem akarta, ezért ellenőrzése alá vonta a mobilitási utakat, és a jelentkezőket kádári technikával kezdte el rostálni: A vörössel.
Nem a szakértelmet, a tehetséget vizsgálták, hiszen azok bonyolult, bizonytalan dolgok. Sokkal egyszerűbb volt (és kényelmesebb is) ismeretségi, cimborasági szempontokra hagyatkozni, a hűséget, az elvárt világkép meglétét az előtérbe helyezni. Ez normál esetben minőségromláshoz vezet, Magyarországon – az elitet tekintve – nem ahhoz vezetett, hiszen a nullából lejjebb adni már nem lehet, hanem a posztmodernt kezelni képes elit ki nem alakulásához. Még most 2010-ben is az ún. elit véleménye abból indul ki, hogy van egy ellenség az országon belül. Abból, hogy vannak ők és vagyunk mi. Nekünk igazunk van, nekik nincs.
Pedig ez nem így van. A posztmodern pluralitása az objektív igazságok kimondását és az általánosító megjegyzések igazságtartalmát is eltörölte.
A posztmodern megengedi, hogy más-más témakörökben ugyan, de egyszerre vallj liberális, szocialista, szélsőséges, konzervatív nézeteket, mindezek mellett lehetsz vallásos evolúciókutató és amatőr UFO vadász.
Nincs minden kérdésre csak konzervatív, vagy csak szocialista válasz, mert a problémák bonyolultsági foka túllépett már ezen a fokon.
A magyarországi elit nem féltudású, hanem premodern világképű, ráadásul jellemzően kádári technikákkal akadályozza is egy posztmodern elit létrejöttét és térnyerését. Magyar elit tulajdonképpen nem is létezik.
De az identitásnak létezni kell, még a posztmodernben is.
