7. A biztos pont

A posztmodern, a liquid modernity a világ legbizonytalanabb dolga. Állandó mozgásban van minden, a tőke, a munkaerő, az áruk, a szolgáltatások, az emberek, az eszmék, az információk, az értelmezések, olvasatok, a hírek és álhírek.

Ahhoz, hogy rendet tudjunk tenni, hogy mindebből a kavalkádból fel tudjuk építeni a saját ismert világunkat és el tudjuk helyezni magunkat benne, kell legalább egy pont, amelyhez minden mást viszonyítani tudjunk. Minden relatív, de kell valami, amivel szemben meg tudjuk állapítani a relatívságát.  Kell legalább egy valami, ami fix, ami nincs állandó mozgásban, amire mindig számíthatunk. Kell egy origó, amiből kiindulva fel tudjuk rajzolni a saját koordináta-rendszerünket. (Természetesen ha a posztmodern identitást ténylegesen megpróbálnák egy koordináta-rendszerben ábrázolni, nem lenne elég három dimenzió, és egy origó).

Egy ilyen biztos ponttal mindenki rendelkezik, a többit, amire a saját világunkat képesek lennénk felépíteni, normál esetben az elit biztosítja. De Magyarországon nincs ilyen elit. Magyarországon az embereknek csak az a bizonyos egyetlen biztos pont maradt: Az én, az ego. (Persze ettől még választhatnak más biztos pontokat is, egyik ilyen lehet az etnicitás, a nemzetiség).

Az általános vélekedés szerint ma Magyarország túlzottan is individualista. Mint már jeleztem, az individualizmus önmagában nem rossz dolog. Az individualizáció során az egyén felszabadul a társadalmi csoportok és szerepek által rárótt kötöttségektől, újabb és újabb potenciális életpályák és lehetőségek nyílnak meg előtte. Azt jelenti, hogy az egyén szabadon megválaszthatja, hogy milyen csoportokhoz kíván tartozni, mely csoportok, közösségek szabályaival, normáival kívánja korlátozni a saját egyéni szabadságát. Mert nincs korlátlan egyéni szabadság, nincsenek korlátlanul érvényesíthető egyéni jogok.

Az individualizmus negatív jelentése, pont az, ami ma Magyarországon zajlik, és ami miatt a tinédzserek szoktak siránkozni. ’Olyan önzőek az emberek’. Magyarország túlzottan is individualista, mert az emberek identitásépítésének egyetlen biztos sarkpontja (biztos) van: Az ego.

Az ego határozza meg az ismert világot, illetve az egyén helyét ebben a világban. Minden más, ami ettől eltér, az zavaros, anómiás. Minden, ami ettől eltér, csak veszélyezteti a saját világomat, az identitásomat, minden más: Veszélyes, ellenség.

Ilyen körülmények között pedig nehéz szolidaritást várni az emberektől. Nehéz együttműködésre sarkallni őket. Ha az őrültség és bolondság társadalmi termék, akkor a normalitás is az. De hogyan működjön egy olyan társadalom, amelyben a normalitásnak nem társadalmi, hanem szubjektív meghatározása van? Hogyan tanúsítson szolidaritást és együttműködést egy olyan társadalom, amelyben a normalitásnak kb. tízmillió meghatározása van?

A normalitást a társadalmi szerződés foglalja keretbe, amely felsorolja az egyén jogait és kötelezettségeit. Tartalmazhat olyan általánosan elfogadott értékeket is, amelyeket az egyének a világnézetüktől függetlenül elfogadnak és elismernek. A gyilkosság elítélése, sőt általában a bűncselekmények elkövetésének elítélése, az iskola fontossága, tolerancia, a demokratikus intézmények tiszteletben tartása. Ez természetesen nem papírra írott, és mindenki által szignált valós szerződés, a társadalmi szerződés cselekedetekből áll össze.

Természetesen nem állítom azt, hogy Magyarországon tapasztalható túlzott individualizmus kizárólag a posztmodern miatti identitásválság miatt van. A kádári kisember  is itt él még közöttünk, ám úgy gondolom jóval kisebb mértékben, mint azt gondolnánk.  

(folyt. köv.)