Ezen bejegyzés nem jöhetett volna létre a korrektor blog lelkes kommentelői nélkül. Mármint bizonyos kommentelői nélkül.

Először lássunk egy idézetet egy 1847-ben kinyomtatott könyvből, Fáy András: A Béltelky-ház című regényéből.

Éji homály és kelő szürkűlet, kétesen küzdtek még egymással, midőn Gyula lőcsövet vetve vállára, az apai házat elhagyá. Kerten keresztűl közelebb éré a' szabadot, 's arra választá utját. Nyomúla szive, a' mint kertbeli alkotásira végpillantját veté. Édes vonzó érzet él bennünk, még a' lelketlen dolgok iránt is, hogy ha mi adánk lételt azoknak.
Közel a' temetőhöz vitt el útja, 's betért búcsuját venni anyja sírjától. Nyugvó csendben szunnyadt körűlte az élet, faluban és mezőben, ellenetben zajgó keblével. Egymást váltogató érzésekkel borúlt a' sír harmatos hantjára, 's eltökélve kőlt fel arról: tisztán tartani meg szivét az élet zajlásiban, miként hajdan jó anyja oktatgatta volt őt. Mulandóság sejtelme soha sem szál meg bennünket búsabban, mint midőn elhúnyt kedveseink sírjait látógatjuk. Velek tőltött örömeink lelkünk eleibe omlanak, 's elszorítják ezt azon eszméltetéssel, hogy ők 's ezen örömek nincsenek többé! Azon szellő, melly sírjaik bogácsai közt susog, bús sejtést lenget reánk!
 

Mindezek után tegyük fel, hogy 1847-ben (vagy akár 1832-ben) létezett egy Schmitt Pálhoz hasonlóan lelkes nyelvvédőnk, aki - értelemszerűen - mindenképp védeni akarja a nyelvet. Maradjunk inkább 1847-nél, hiszen akkor is legalább olyan forradalmi hangulat volt, mint manapság van. És tegyük fel azt is, hogy ez a nyelvvédő lelkesedés kitartott volna a mai napig.

Szóval mindezek után hogy is állunk azzal a bizonyos nyelvvédelemmel? Tudjuk egyáltalán, hogy miről beszélünk?