Volt egy Kertész Imre interjú, amit jelentősen félrefordítottak, és amin az ország jelentős része felháborodott. Aztán most itt van egy másik Kertész interjú, amiben - miután kiháborogta magát már megint a fél ország - van egy-két olyan dolog, amin talán komolyabban el kellene gondolkodni.
(Zárójeles megjegyzés: Érdekes módon ebben az interjúben van egy olyan pont, amely meghökkentett, az előzővel többé-kevésbé egyet tudtam érteni. Gondolkodtam azon, hogy szóvá tegyem, de azt hiszem, hogy ez nem más, mint a világképekben a korkülönbségből fakadó eltérések, így mint ilyen, ez inkább természetes, és a létük inkább örvendetes).
No, mindegy. A magam részéről magát Kertész Imrét letudtam, de a körülötte keltett hajcihőt még nem. Jön még majd néhány bejegyzés a hajcihőről, de előbb lássuk ezt a második interjút:
Kertész Imre 80. születésnapja alkalmából a "Literarische Welt" november 7-én interjút közölt a 2002-es év irodalmi Nobel-díjasával. Szóba került a viszonya Berlinhez, a Holokauszt irodalmi feldolgozása, az irodalmi példaképei, és a feszült viszonya a mai Magyarországhoz. Ezekről a kijelentésekről Magyarországon heves viták kezdődtek.
W.: A magyarok nem tűrik a kritikát?
K.I.: Mindenesetre van néhány olyan vezető média Magyarországon, például a Népszabadság és a Magyar Nemzet nevű napilapok, vagy a 168 óra nevű hetilap, amelyek online kiadásukban meghamisítva közölték a beszélgetésünket. A "Magyarországon az antiszemiták és szélsőjobbosok urálják a közbeszédet" kijelentésemből például "Magyarországon a szélsőjobbosok és az antiszemiták uralkodnak (herrschen)" lett. Vagy lerövidítették azt a meglátásomat, hogy "A magyarok régi hibái, a képmutatás és az elfojtás, ugyanúgy jellemzőek ma, mint régen" arra, hogy "A magyarok hazugok". Ezek természetesen kritikus pontok, amelyekre a magyarok kényesen reagálnak, de a fordítások sokkal apodiktikusabban hangzanak, mint én ahogy megformáltam azokat.
W.: Ez a gúny, amivel újra és újra nyilatkozik a kollektív identitásról, a honfitársai számára tabusértés?
K.I.: Igen. A magyarok nem ismerik az iróniát, kivéve az értelmiségiek.
W.: Ön ezzel a vitatkozásával egy Németországban és Ausztriában széles körben elterjedt irodalmi tradíciót követ. Elég lenne csak Thomas Manntól a "Leiden an Deutschland" (Németország szenvedése?), vagy Karl Kraustól és Thomas Bernhardttól a "Lust an der nationalen Selbstbeschimpfung" (Vágy a nemzeti önmegalázásra?) megemlíteni. Magyarországon ez a tradíció egyáltalán nem létezik?
K.I.: Nem csak, hogy nem létezik, de Magyarországon még az sem ismert, hogy máshol létezik ilyen tradíció. Pedig Thomas Mann és Karl Kraus egyike volt a magyar polgárság által legolvasottabb íróknak. De a magyar polgárság eltűnt. Csak a nemzeti örökség humor nélküli örzői maradtak meg, akik hazagyalázás miatt minden kritikát betiltanának.
W.: Elképzelhető, hogy a magyaroknak a kritikájára adott dühös reakciója is arra vezethető vissza, hogy Ön fájó pontot érintett?
K.I.: Természetesen. De arról sem szabad elfeledkezni, hogy Magyarországon van egy olyan hűséges olvasóközönségem, amely érti az iróniámat. De ez a közönség nem figyeli a nagy internetes portálokat.
W.: A jövőben a magyaroknak ezt a fájó pontját nagyobb tapintattal fogja kezelni?
K.I.: Nyolcvan éves vagyok, megvan a magam stílusa, amin nem szeretnék változtatni. És remélem, hogy a jóakaratú emberek továbbra is megértenek. És azzal is tovább kell élnem, hogy Magyarországon azok a befolyásosak, akik engem nem értenek meg és szavaimat meghamisítják.