Ha már pár nappal ezelőtt szóba került, hogy a halál tabunak számít az európai kultúrában, akkor leírok egy történetet. Nincs benne semmi különleges, semmi extra, egyszerűen csak láttam, résztvevője voltam.
Neveket nem fogok írni, mert már nem emlékszem rájuk, helyet pedig nem akarok. Legyen elég annyi, hogy a helyszín egy kórház.

Egy olyan kórház, amelyben polgári szolgálatosként dolgoztam. Mivel szakmám szerint közöm sincs az egészségügyhöz, ezért beteghordó voltam, plusz csináltam még mindenféle, szakképesítést nem igénylő babramunkát is.

A bácsit (bácsit mondok, noha épphogy túl volt az ötvenen) valószínűleg kedd este vették fel, mert szerda délelőtt kérték az első röntgent. Úgy volt szokás röntgenkérésnél, hogy, ha nem a beteget küldték át a röntgenhez, hanem nekem szóltak, akkor rögtön ülőkocsival mentem, mert a betegnek valami miatt problémás volt a járás. Szóval ez esetben is rögtön ülőkocsival mentem a bácsiért, de az ügyeletes nővér már messziről integetett, hogy vigyem vissza, mert tud ám járni a bácsi.

Ismétlem, a bácsi egyébként alig volt túl az ötvenen, magas volt, pár centi híján lehetett akár két méter is, ráadásul zömök testalkata volt, első pillantásra egy igazi vasgyúrónak tűnt. Arca pirospozsgás volt, ami lehetett attól is, hogy munkáját a szabad ég alatt végezte, no meg persze lehetett az alkoholtól is, noha az alkoholistákra jellemző püffedtség nem látszódott az arcán. És persze lehetett mindkettőtől is. Láztól nem, az másképp pirosítja az arcot.

Mindenesetre én szépen nyugodtam átkísértem a bácsit a röntgenhez, majd vissza.

Másnap - csütörtökön - újra röntgenkérés volt, én tanulva az előző napi tapasztalatokból ülőkocsi nélkül mentem érte. De a nővér megint integetett, hogy nem lesz jó, ülőkocsi kell a bácsinak, mert nem nagyon tud már járni. Ezen meglepődtem, de elmentem egy ülőkocsiért. Segítettem a bácsinak felkelni az ágyból, átülni a kocsiba, szépen áttoltam, segítettem a röntgenen is, majd mindez visszafelé ugyanígy.

Következő nap - pénteken - ismét röntgenkérés volt. Én - ismét tanulva az előző napi tapasztalatokból - rögtön ülőkocsival mentem a bácsiért, de a nővér már megint integetett, hogy nem jó, fekvőkocsi kell a bácsinak, mert fel sem tud kelni az ágyból. Ezen még jobban meglepődtem, de elmentem fekvőkocsiért. A magam (akkoriban még) kevesebb, mint hetven kilójával áttettem a valószínűleg (még akkor is) jóval száz kiló fölött járó bácsit a fekvőkocsira, és lezajlott az előző napihoz hasonló procedúra.

Következő nap - szombaton - én nem dolgoztam. De, ha dolgoztam volna is, akkor sem kellett volna már sehova sem vinnem a bácsit, mert hajnalban meghalt.

Ennyi a történet. Mint mondtam nem érdekes, nem színes, nem különleges, viszont az enyém. Nagyon sok éve történt már, de nekem azóta is rendszeresen eszembe jut.