Örömkönnyekkel a szemem sarkában járok az utcákon, mióta ezt a hírt elolvastam.

Bizony mondom néktek felebarátaim, közelg az idő, de nem a világvégéé, hanem a mennyeknek országáé.

A korifeusok bölcs döntésükkel eloszlatták ezen siralomvölgyet uraló sötétséget, de nem csak apró gyertyaként, hanem fényesen, erősen lobogó fáklyaként. Tanúbizonyságot tettek arról, hogy őket bizony nem érdeklik a világi hívságok, minden erejükkel a népért munkálkodnak, nem pediglen ellenük.

Vajh' mit mondana most gróf Széchenyi István, aki mindössze "minden jószágának egyévi jövedelmét" ajánlotta fel "a nemzetiség és nyelv erősítése, terjesztése és pallérozása szent céljára"? Hát nem azt mondaná-e, hogy leborulok a nemzet az országgyűlés nagysága előtt?

Ezért mondom, bizony a következő szavakkal áldassuk bölcs parlamenti képviselőinket:

Áldassék a neved Nap Gyermeke, a Bölcsesség Hordozója, a Fényesség Hírvivője. Vesd reánk, alantas híveidre szentséges szemed tekintetét, hogy megvilágosodjunk, hogy megérthessük fensőbb hatalmad logikáját, és úgy gondolatban, mint cselekedetben Tehozzád hasonlóvá válhassunk.

Na, de most komolyan: Tényleg azt várják tőlünk, hogy legyünk hálásak, mert lemondanak az olyan juttatások kis százalékáról, amelyekkel kapcsolatban komoly kétségek merülhetnek fel, hogy azok járnak-e nekik egyáltalán?