Őszintén szólva nem tudom megmondani, hogy mikor voltunk utoljára olyan ténylegesen jó viszonyban. Szerintem az még akkor lehetett, amikor hittem a Mikulásban és a Jézuskában, a nap fénypontját pedig az esti mese jelentette.

Arra sem emlékszem, hogy mikor és hogyan romlott el a viszonyunk, nyilvánvalóan egy folyamat volt, annak kellett lennie. Hogy ebben ki volt a hibás? Azt hiszem mindegy, felesleges már ujjal mutogatni bárkire is.

De egyszer csak azon kaptam magam, hogy bármelyik alkalom, amikor szóba állunk egymással, az 90 százalékos valószínűséggel veszekedésbe, sőt üvöltözésbe torkoll. Természetesen végül én adtam fel, először különféle praktikákkal próbáltam elkerülni. Végül leköltöztem Pécsre - kétszer is -, de persze nem csak miatta akartam menni.

Aztán ahogy telt-múlt az idő, én otthagytam ugyan Pécset, de a rendszeres veszekedésekből időnkéntiek lettek, majd teljesen elmaradtak. Neki már nem volt ereje (kedve?) hozzá, én meg nem akartam.

Aztán eljött az a pillanat, amikor minden harag, rossz emlék hirtelen kicsivé, távolivá, a végtelenbe veszővé vált, és csak a szép emlékek maradtak.

Azt hiszem az a mondás, hogy a halottról jót, vagy semmit, erre a pillanatra vonatkozik. Nem a beszédre, hanem a gondolatokra.

Mindenesetre én péntek fél éjfél óta már csak jó emlékeket őrzök az apámról.