Kikerült ma az Index címlapjára az Irodalmi Centrifuga egy bejegyzése. Jómagam még soha nem olvastam azt a blogot, pedig emlékeim szerint elég sűrűn kerül ajánlóba, úgyhogy a kíváncsiságtól hajtva ma ránéztem. Elolvastam a Saláta című írást, amelyről a magam részéről túl nagy véleménnyel nem voltam, de hát, mint tudjuk jól, az irodalom olyan dolog, hogy kifejezetten ízlés kérdése. Ellenben nem csak én gondoltam azt, hogy az írás nem annyira jó, mint amennyire beharangozták, hanem mások is, csak ők szóvá (kommentté) is tették ezen véleményüket. Délután kettő körül történt mindez, akkor volt ott kb. 25-27 komment. Most - pár perce - kíváncsiságból (igen, a kommentekre voltam kíváncsi) ismét ránéztem a bejegyzésre, már csak 13 komment olvasható, és a további kommentelési lehetőség letiltva. Na igen. Ez az, ami tipikus értelmiségi hozzáállás. Legalábbis Magyarországon, a világ többi részéről most ne vegyünk tudomást, lévén Magyarországon élünk. (És tegyük hozzá rögtön: tisztelet a kivételnek).

Ne feledjük, hogy az értelmiségi kifejezést jelenleg a kanonizált értelmében használom, azaz az értelmiségi lét bizonyos (státusz)szimbólumokhoz kötött - diploma, újságírói igazolvány, egy már értelmiségként elkönyvelt személy ajánlása, vagy legalább egy publikáció, könyv, bármi, és akik persze egyáltalán nem néznek/olvasnak bulvárt, mert az alantas -, nem pedig az újdonságokra nyitott, érdeklődő, azokon eltöprengő, azokat értelmezni képes emberek csoportját jelölöm ezzel, akiknek talán még diplomájuk sincs. (Tegyük hozzá, ilyen emberből lényegesen több van Magyarországon, mint gondolnánk, persze korántsem annyi, mint szeretnénk. Itt a blog.hu-n is elég sok olyan blog van, amelyet érdemes olvasgatni, hébe-korba velük gondolkodni).

Mi is történt az ICA-n? Látszólag semmi különös, kikerült egy írás, amelyet az emberek egy része dicsért, egy másik része pedig nem. A nem tetszést kifejező kommenteket pedig törölte a blogtulaj, vagy a kommentpolitika betartásáért felelős személy. Ez nem új dolog, láttunk már ilyet eleget, láttunk olyan megoldást is, miszerint a kommentek csak előzetes szűrés után jelennek meg - nyilván azért, hogy kiszűrjék az ostoba zsidózást, cigányozást és hasonló uszításokat. Aztán persze olyan eshetőség is van, hogy nincs semmilyen kontroll - illetve csak minimális -, például mint itt, hiszen az én meglátásom szerint mindenki annyira hülye, mint amennyire hülyének akarja tettetni magát, be lehet hányni nyugodtan, hogy 'napalmot az összes mocskos ................-ra' (a pontozott helyre szabadon be lehet illeszteni bármilyen csoportot), csak akkor az illető ne várja el, hogy szóba is álljak vele.

Csakhogy az ICA-n véleményeket moderáltak ki, egy irodalmi művel kapcsolatos véleményeket, és mint fentebb említettem, ha van valami, ami abszolút szubjektív megítélés alá esik, hát az irodalom mindenképp az. Most abba ne menjünk bele, hogy az irodalomnak van egy kánonja is, amellyel meghatározzák az értékes műveket, mert most jelenleg kifejezetten a befogadói aktusról van szó. Azért, mert adott művet a magyar irodalmi kánon értékesnek minősít, én még tarthatom olvashatatlannak. Egyszóval a hivatalos-, és a magánkánonnak nem kell feltétlenül egybeesnie. Sőt...

És ebben a 'sőt'-ben van a magyar értelmiségi viselkedésének lényege. A magyar értelmiségi nem ismeri el ennek a 'sőt'-nek a létét. A magyar értelmiségi (továbbra se feledjük: az értelmiségi hivatalos meghatározásáról van szó) nem vesz tudomást a változásokról, nem tart semmilyen kontaktot az általa nem értelmiséginek nyilvánított emberekkel - hiszen azok nem értelmiségiek -, ha újdonságot teremt ebben az országban, akkor az kb. 99%-ban valamilyen nyugat-európai jelenség átvétele, ellenben a magyar értelmiségi kinyilatkoztat. Elveszítve, illetve figyelmen kívül hagyva minden társadalmi visszajelzést, a magyar értelmiségi boldogan ül a saját maga emelte piedesztálján, és kinyilatkoztat.

Tudják, hogy létezik ez az internet nevű dolog, és talán tudják azt is, hogy millió példa van arra, hogy ezt fel lehet használni normális kommunikációra is, de nem törődnek vele. A magyar értelmiségit nem lehet kirángatni az üvegbúra alól. A kritika pedig ilyesformán teljesen eltűnik, egyrészt, mert a nem-értelmiségi körökből érkező kritikát egyszerűen figyelmen kívül hagyják, inkább homokba dugják a fejüket, mintsem foglalkozzanak vele, vagy tudomásul vegyék, hogy bizony elképzelhető az övékkel meg nem egyező vélemény is, másrészt Magyarország lélekszáma már a tízmillió főt sem éri el, nem sok író, költő, festő, film- és színházi rendező szaladgál az országban (most maradjunk szigorúan a kultúra területén). Ha pedig valaki veszi a bátorságot, és kritizálni meri valamelyik író-, rendező-, stb. társa művét (még akkor is, ha az a teljesítmény esetleg tényleg pocsék), akkor joggal retteghet attól, hogy legközelebb a most megkritizált illető vissza fog támadni. Mert igazi uram-bátyám világ ez, az értelmiségi körbe leginkább ismeretségi alapon lehet bekerülni és működni ott, és hát kell-e mondanom, hogy éppen ezért meglehetősen kontraszelektív is. (Nem tudom, hogy igaz-e még - vagy igaz volt-e valaha is - az a mondás, miszerint a magyar az egyik legkreatívabb nép, hogy a magyar agy szürkeállománya annyira kivételes, de ha igen, akkor mindenképpen ez az az erőforrásunk, amellyel a legtékozlóbban bánunk).

Így eljutunk oda, hogy erősen közepes írásokat ajnároznak, vagy nézőként alig élvezhető filmeknek ítélnek oda fődíjakat. Végső soron oda jutunk el, hogy a magyar értelmiségi nem veszi észre, hogy elszaladt mellette a világ (hála a buroknak, amiben él), ha észreveszi, akkor sem törődik vele, ha pedig figyelmeztetik rá, inkább a homokba dugja a fejét. Végső soron oda jutunk, hogy a magyar értelmiségi nem a köznek alkot, hanem a többi magyar értelmiséginek, és egymás között lelkesen dicsérik egymás műveit, függetlenül attól, hogy azokat tényleg jónak gondolják, vagy sem.

Legeslegvégső soron pedig addig a pontig jutunk el, hogy nem süllyedünk, nem süllyedünk.