Draskovics lemondott. Ilyenkor az ember egyik szeme sír, hiszen egy igazi szuperhőst vesztett el a kormány, a másik pedig nevet visszagondolva Draskovics "munkásságára". Mondhatnánk. Viszont, ha hűek szeretnénk maradni a valósághoz, akkor inkább azt kell mondjuk, hogy mindkét szemünk nevet. Sőt, teli szájjal kacag, örömtáncot jár, és már szervezi a háromnapos örömünnepet. És egy kicsit már előre sajnáljuk azt a céget, ahol Draskovics dolgozni fog.

Már csak azért is, mert Draskovics eddigi életútjához méltóan, hülyeségek kinyilatkoztatása közepette lépett le, ami lehet már annyira a vérévé vált, hogy új munkahelyén is ezt a metódust fogja követni.

Draskovics a következőkkel indokolja a lemondását:

...az általa vállalt jogalkotási és más feladatok túlnyomó részét munkatársaival együtt sikerrel elvégezték, és a következő időszak sokkal inkább a pártpolitikáról, mint a szakmai munkáról szól.

Hehe, ez nagyon jó, ez a mondat legalább annyira jó, mint az iskolások terroristaakciójáról készült videó bemutatása körülötti felhajtás.

Nem tudom mit ért Draskovics a feladatok sikeres elvégzése alatt, amennyiben azt, hogy amikor a közhangulatban valami hirtelen kiveri a biztosítékot, akkor Draskovics gyorsan cselekszik mond valamit, tökéletesen igaza van, ebben azt hiszem nincs nála jobb. Amennyiben a feladatok alatt valami ténylegesen érdemi munkát ért (és azt hiszem, hogy inkább így érti), akkor viszont fogalmam sincs mire gondolhat. Én igazából szeretném mi lehet az a feladatlista, amit Draskovics kitűzött maga elé, amikor (éppen) rendészeti és igazságügyi miniszterré nevezték ki, de leginkább egy üres papírlapot tudok elképzelni. Amire, ugye meg, kifejezetten egyszerű pipákat rajzolni.

Persze az is elképzelhető, hogy Draskovics feladata az volt, hogy Magyarországon legalább szóban teremtse meg a terrorista archetípusát, hát az tényleg sikeres volt. Soha annyi terrorista még nem rohangált Magyarországon, mint amennyiről Draskovics az eltelt évek alatt mesélt. (Egyébként nem is értem miért nem képzünk még több Draskovics típusú embert, és exportáljuk bizonyos dél-amerikai országokba. A legkelendőbb exportcikkünk lehetne).

A mondat másik része legalább annyira nevetséges, mint az első. Nyilván a választások előtt szakmai munkának helye nincs, a bíróságok felfüggesztik a munkájukat, és a rendőrök is csak a saját pártszimpátiájukkal ellentétes gondolkodású emberekkel foglalkoznak. Azokat persze le is tartóztatják rögtön, függetlenül attól, hogy elkövettek-e valamit, vagy sem.

Egyébként értem én, hogy Draskovics nem állhatott elő olyan magyarázattal, mint "Hát, én tényleg hülye vagyok mindenhez", vagy "Már nincs senki a hátam mögött, az eddigi munkásságom pedig annyira súlytalan, hogy a legenyhébb tavaszi szellő is kilométerekre sodor el".

De ennél a nyilvánvalóan hülye indoknál kitalálhatott volna egy jobbat is. Mondjuk azt, hogy mivel az Mszp most valószínűleg megy ellenzékbe, ellenzéki politikusnak lenni pedig nem annyira kifizetődő, mint miniszternek, ezért elhagyom a süllyedő hajót, és megpróbálok valami tényleges munkát végezni.

Foglalkoztam már ezzel a kérdéssel, de akkor csak a pillanatnyi boldogság mibenlétére találtam meg a választ, a hirtelen az egekig szökő, majd az idő múlásával folyamatosan enyhülő eufóriára.

Viszont most nemrég rájöttem a hosszútávú, egész életre szóló boldogság recepjére is. Csak sajnos van egy rosszhírem. Elérhetetlen.

Az egész életre szóló boldogság záloga ugyanis a farok. Ami az embernek nincs. Valaha biztos volt ugyan, de már nincs.

Így az ember nem lehet boldog, nem élhet összhangban a természettel, hiszen a farok természetes, az ember pedig elvesztette, így elvesztette kapcsolatát az anyatermészettel is.

Az emberi farok már csak azért is fontos lenne, mert ha lenne, akkor nem kellene állandóan köztéri padokat (ráadásul tisztákat, ami azért lássuk be, nehéz feladat) keresgélni, hogy le tudjunk ülni, sem oszlopokat, vagy fákat, hogy nekik tudjunk dőlni, ha fáradtak vagyunk. Ha lenne farkunk, akkor egész egyszerűen csak hátradőlnénk, és a farkunkra támaszkodnánk, amíg megpihentetjük egy kicsit fáradt lábainkat. Ráadásul, ha lenne farkunk, és arra támaszkodva pihennénk meg, akkor azok a farkak a sok használattól jó állapotban lennének (hiszen - kitekintve egy kicsit a karokra -, nem hiszem, hogy sokan töltik a szabadidejüket fekvőtámaszokkal), így időskorban is lehetne még ezeket használni pl. bevásárlószatyor cipelésére. Ez jelentősen növelné pl. az időskorúak önbecsülését, mert sokkal könnyebben tudnák a reggeli bevásárlás alatt megtömött szatyrokat cipelni.

Egyszóval amondó vagyok, hogy farkat mindenkinek, és akkor boldog világ lesz e búvalbaszott sárgolyóbis.

Vajon kit kellene nyilvános szégyenpadra állítani? Mártha Bencét, vagy Szöllősi Györgyöt?

Én egyértelműen az utóbbira szavaznék. Sőt Szöllősire még pénzbüntetést is kirónék a következő mondatáért:

A jelenleg még hivatalban lévő kapitánynak sikerült egy meglehetősen ígéretes garnitúrát teljesen szétzilálnia, a klubjukban viszonylag sikeres játékosokat is egy kupac szerencsétlenséggé alakítania (amely kupac immár őt is maga alá kell, hogy temesse.)

Egy meglehetősen ígéretes garnitúra??? A klubjukban viszonylag sikeres játékosok????

Mintha ezek a játékosok jutottak volna ki az atlantai olimpiára. Mintha ezek a játékosok
- egy-két kivételtől eltekintve - nem a kispadon ücsörögnének rendszeresen. Ha egyáltalán eljutnak odáig, hogy bekerülnek a csapatuk keretébe. Mintha a magyar bajnokságnak lenne bármilyen pozitív kifejezéssel jellemezhető színvonala.

Mintha Szöllősi nem is ebben az országban élne. Bár a cikk hangvétele alapján Szöllősi nagyon is itt él...

(A kép forrása a minden bizonnyal nagyszerű Kaloda blog).

A Napi Bilik amerikai tudósítója jelenti:

Frászban az amerikai kormány egy látszólag ártatlan baleset miatt. Hillary Clinton, Barack Obama amerikai elnök külügyminisztere értesüléseink szerint napokon belül Magyarországra utazik, hogy magyarázatot kérjen a kormánytól, illetve, hogy elbeszélgessen a Magyarországi Gátőrök Országos Dac- és Érdekszövetség, a MAGOD-E elnökségével és tagjaival.

Forrásaink szerint az amerikai kormány a baleset mögött a magyar titkosszolgálatokat sejti, és az eseményt, mint a magyar kommunizmus újjáéledését értelmezi. A bugatti sofőrjét hazaárulás gyanújával őrizetbe vették, valamint Barack Obama riadókészültséget rendelt el megelőzve, hogy a 2001. szeptember 11-i támadáshoz hasonló cselekmény történhessen. A Nemzeti Gárda teljes készenlétben áll, illetve repülési tilalmat vezettek be New York, Washington és még számtalan más nagyváros légterében.

A riadókészültségre az ad okot, hogy számtalan galvestoni lakos állítja, hogy legalább négy-öt, a kezükben ürgebőrbe csomagolt iratokkal úszkáló békaembert láttak a mocsárban, illetve hogy héjában főtt krumplit találtak a mocsár partján. Az amerikai kormány gyanakvását csak erősíti, hogy az állítólagos balesetről készült egy másik videófelvétel is, amelyen egy árva pelikánt sem látni. Így magukat megnevezni nem kívánó biztonsági szakértők azt feltételezik, hogy a magyar titkosszolgálat akcióján a pelikán lehetett a fedőneve.

Egyelőre mind a CIA, mind az FBI munkatársai értetlenül állnak az eset előtt, még feltételezésük sincs, hogy mi lehetett a magyar titkosszolgálat célja ezzel az akcióval. A fentebb már ismertetett biztonsági intézkedéseken túl, ideiglenesen bezáratták az összes szellemvasútat, valamint felégettették az összes narancsligetet, illetve elrendelték az Orange County című filmsorozat vetítésének letiltását. Az uszodák előtt pedig önkéntesek állnak őrt a mccarthyzmus szellemében. Egy javaslat szerint pedig meg kellene állítani a Duna folyását Magyarországon.

A Fehér Házban pedig csak tovább nőtt az aggodalom, amikor meghallották Magyarország jelenlegi miniszterelnökének, Bajnai Gordonnak a reagálását a washingtoni megkeresésre: "Amerika? Kicsit nagyobb, kicsit fejlettebb, de a miénk".

(Képek:
           pelikán
           ürge)

Írtam a minap, hogy mennyire kibuktam az 'Utolsó idők' tipikusan magyaros művészieskedésén, és hogy nem hiszem el, hogy a magyar filmrendezők csak ilyen a-nagy-magyar-puszta-közepén-szenved-egy-marha, vagy elbaharintott vígjátékokat képesek kiszenvedni magukból.

Aztán a minap megnéztük az 1-et, és hál'istennek azt mondhatom, hogy azért tudnak mást is van valaki, aki mást is tud.

Most, aki azt várja, hogy mondok valamit a filmről, gyorsan tovább is állhat. Nem fogok. Ti. nem tudok. Nem tudok, pedig 100-ból 99-szer mindig van mondanivalóm egy filmről, már kb. akkor, amikor kilépünk a mozi ajtaján. Szóval ez most az a ritka 100. alkalom. Ez alapján pedig csak megerősíteni tudom azt a, már a film kb. közepénél levont konzekvenciámat, hogy ez a film jó.

Mondjuk mindaz, amire kifut a film vége, kissé triviális, bár ahogy megjegyezték, lehet, hogy csak nekem, ti. olvastam és gondolkodtam már eleget erről a dologról. Annyit, hogy ne akarjak többet olvasni és gondolkodni róla, bár érdekes volt inkább magyarázatként látni, mintsem kérdésként.

Talán csak annyit mondanék a filmhez, hogy mindenki a sci-fit emlegeti vele kapcsolatban, noha ez egyáltalán nem az. A film elkészíthető lett volna nem sci-fi keretek között is, bár akkor biztos nem lett volna egyáltalán nézője, hiszen ki kíváncsi egy kb. 90 perces filozófiai beszélgetésre a vásznon?

Már csak azért sem hiszem, hogy sci-fi, mert az ötlet Lem: 'Az emberiség egy perce' című könyvéből származik, ami pedig nem sci-fi. (Bár ez utóbbi dologban kissé bizonytalan vagyok, ti. bár megvan a könyv, mindig csak az első esszét olvastam el, az annyira lenyűgözött. Mondjuk azt már legalább négyszer elolvastam, de az az írás egyáltalán nem sci-fi).

Ami nekem a filmben soknak tűnik, az talán csak a Sinkó László alakította karakter, aki a film egészében dobálja magából a bölcsességeket.

Mindenesetre ez egy olyan film, amit még legalább egyszer, vagy kétszer meg kell majd nézzek, és akkor talán már lesz véleményem róla. Aztán, majd, ha kiadják dvd-n, ott akarom tudni a polcomon.

Idézetek innen:

10:55 Nem adott utasítást pályázatok elbírálásával kapcsolatban sem Ocsovai Tamásnak, sem másnak, sőt ilyen esetről tudomása sincs.

10:58 Kizártnak tartja, hogy léteztek volna különféle politikai lobbilisták a támogatandó pályázókról, ez ellenkezett volna azzal a kultúrával, amit ő a minisztériumban képviselt.

11:00 Zuschlaggal, mint ahogy a politikai vezetés túlnyomó többségével, nem volt semmilyen személyes kapcsolata, ilyen az ő habitusa.

11:02 Gyurcsány nem tudott felvilágosítást adni arról, hogy milyen okokból ívelt fel Zuschlag János pártkarrierje, sőt vállát megvonva kétségbe vonta a pártkarriert is.

11:03 Gyurcsány nm emlékezett rá, hogy a többiek vallomásából következően a Buena Vista étteremben Arató Gergellyel és Zuschlaggal külön megbeszélést folytatott volna, ahol állítólag Zuschlag külön támogatást kért. Gyurcsány annyit mondott, hogy Zuschlag tucatnyi helyen próbálkozott támogatást szerezni.

 Vajon van olyan ember az országban, aki azt gondolta, hogy Gyurcsány nem ezeket fogja mondani, hanem azt, hogy naná, az irodámban lezsíroztuk a Janival a dolgot?

Orrom alá dugtak tegnap egy papírt, mondták írjam alá. Mondtam eszem ágában sincs, mert ebből jó dolog nem sülhet ki. Seres Mária népszavazási kezdeményezését kellett volna támogatnom. Mégpedig ezt (innen kopizva):

I. Aláírásgyűjtés a pártok állami támogatása ellen

Az Alkotmánybíróság a 414/H/2009. AB határozatával elfogadta, az Országos Választási Bizottság pedig hitelesítette azt a várhatóan újra sokak érdeklődésére számot tartó kérdést, melyről most először - Seres Mária újabb kezdeményezését követően - kinyilváníthatja a magyar társadalom a véleményét:

A népszavazásra feltett kérdés a következő:

Kezdeményezzük az Alkotmány és a kapcsolódó törvények módosítását úgy, hogy országos népszavazást lehessen tartani arról, hogy az állam költségvetéséből a pártok ne részesülhessenek semmilyen juttatásban.

 

 

Erről aztán eszembe jutott rögtön, hogy akartam én már erről írni, csak valahogy kiment a fejemből. Merthogy szó volt ám már erről a Blikkben, aztán válogattak is a nyomtatott kiadásban az online verzióhoz fűzött kommentekből.

Szóval tisztelem Seres Máriát, mert ugyan kirántották a talajt a lába alól a költségtérítési ügyben, de azért elért valami változást. De mindettől függetlenül remélem, hogy ez a kezdeményezése el fog bukni.

Az, hogy a pártfinanszírozással gondok vannak, azt hiszem senkinek nem jelent újdonságot. De erre azt a megoldást találni, hogy a pártok ne kapjanak állami támogatást, hanem inkább a személyi jövedelemadó 1%-ának felajánlásaiból éljenek meg, az ostobaság. Az nem más, mint az amúgy is erős korrupció továbberősítése. Olyan dolgok létrejöttét támogatná ez a javaslat, amik mellett Zuschlag János, csak egy kisvárosi lúzer lenne, és az ilyen Sláger és Danubiusos dolgok mindennaposak lennének. Lehet utálni a pártokat, lehet köpködni őket, de az állami támogatás elvétele csak egyfajta népszerűség növelő ötlet. Hogy Seresnek ezzel mi a célja, nem tudom, de úgy sejtem, hogy legkésőbb jövő tavasszal ki fog derülni.

Na, de azért, ami igazából kiverte a biztosítékot nálam, az egy-két kommentelő volt:

 

 

abak 2009-10-01 07:25:55 #2

Helyes! A pártok mellett az egyházak támogatását is elvenném. Mindenkit tartsanak el szimpatizánsaik, hívőik. Rájuk is vonatkozzon a megszorítás.

 

 

 

breke 2009-10-01 07:46:52 #4

Na végre! Én azért hozzátenném a különböző alapítványokat, a sportot, tömegközlekedést, és a színházakat is!

 

 

 

pono91 2009-10-01 08:42:30 #5

Helyes. Ezt már régóta mondom. Nagy megtakarítás lenne, ha a papok a perselypénzt, a pártok meg a tagbélyegekből összejött forintokból élnének. De lehetne a sort folytatni, hogy kik lehetnének önellátók: színház, foci, alapítványok... stb. És megszüntetném a megyei önkormányzatokat is.

 

 

 

monetty 2009-10-01 10:33:30 #8

pono91: egyezik a véleményünk, ha az egyházak, az alapítványok, a pártok és még sorolhatnám nem az államtól várnák a pénzt máris több maradna az egészségügyre pl. Aki ilyesmikbe fog, teremtse meg az anyagi alapot hozzá vagy nincs működési engedély. Valószínűleg máris töredékére csökkennének a mindenfajta, felesleges, haszontalan társulások.

Ez az! Szolidaritás, mi? Azmiaz? Mi a francnak az? Hát, nekem nem kell, basszunk oda, szedjünk szét mindent. Aztán amikor majd öreg, meg vén leszek, lehet szívesen eljárnék valami nyugdíjasklubba, vagy esetleg színházba, csak majd nem tudom fizetni a tagsági díjat, vagy a belépőt, mert ugye állami támogatás akkor sem lesz. Nem baj, akkor majd elkezdek hepciáskodni állami támogatásért, mert az akkor kelleni fog, ugyebár.

Ebből az egész felsorolásból egyedül a megyei önkormányzatok az, amin esetleg el lehet gondolkodni, de hogy mi a francért szúrja itt az emberek szemét az egyházak támogatása, soha nem fogom megérteni. Én nem vagyok sem vallásos, sem templomba járó, de tudom jól, hogy rajtam kívül x ezer ember igen. Na most feltételezem, hogy az az x ezer ember kevesebb, mint amennyi el tudna tartani egy komplett magyarországi egyházat. Én speciel inkább art mozikba szeretek járni, de szerintem oda sem jár rendszeresen annyi ember, hogy ezek a mozik a jegybevételükből megéljenek. Ha az art moziknak csak a jegyekből lenne bevételük, akkor valószínűleg nem lenne bevételük, mert a jegyek olyan piszok drágák lennének, hogy kevesen lennének, akik megvennék.

Egyébként, ha a kommentekben rejlő logikát folytatnánk (ti. minden szervezet éljen meg úgy, ahogy tud), akkor nem értem mi az az utalás az egészségügyre. Mindezek alapján mi a francért fizessek az egészségügynek bármit is, amikor már arra sem emlékszem, hogy mikor voltam beteg mikor voltam utoljára orvosnál. Majd, ha beteg leszek, akkor fizetek az egészségügynek, konkrétan fizetem az ellátásom költségeit, nem? Haha, akkor aztán itt lesz Amerika.

Idióták...

 Volt egy Kertész Imre interjú, amit jelentősen félrefordítottak, és amin az ország jelentős része felháborodott. Aztán most itt van egy másik Kertész interjú, amiben - miután kiháborogta magát már megint a fél ország - van egy-két olyan dolog, amin talán komolyabban el kellene gondolkodni.

(Zárójeles megjegyzés: Érdekes módon ebben az interjúben van egy olyan pont, amely meghökkentett, az előzővel többé-kevésbé egyet tudtam érteni. Gondolkodtam azon, hogy szóvá tegyem, de azt hiszem, hogy ez nem más, mint a világképekben a korkülönbségből fakadó eltérések, így mint ilyen, ez inkább természetes, és a létük inkább örvendetes).

No, mindegy. A magam részéről magát Kertész Imrét letudtam, de a körülötte keltett hajcihőt még nem. Jön még majd néhány bejegyzés a hajcihőről, de előbb lássuk ezt a második interjút:

Kertész Imre 80. születésnapja alkalmából a "Literarische Welt" november 7-én interjút közölt a 2002-es év irodalmi Nobel-díjasával. Szóba került a viszonya Berlinhez, a Holokauszt irodalmi feldolgozása, az irodalmi példaképei, és a feszült viszonya a mai Magyarországhoz. Ezekről a kijelentésekről Magyarországon heves viták kezdődtek.

W.: A magyarok nem tűrik a kritikát?

K.I.: Mindenesetre van néhány olyan vezető média Magyarországon, például a Népszabadság és a Magyar Nemzet nevű napilapok, vagy a 168 óra nevű hetilap, amelyek online kiadásukban meghamisítva közölték a beszélgetésünket. A "Magyarországon az antiszemiták és szélsőjobbosok urálják a közbeszédet" kijelentésemből például "Magyarországon a szélsőjobbosok és az antiszemiták uralkodnak (herrschen)" lett. Vagy lerövidítették azt a meglátásomat, hogy "A magyarok régi hibái, a képmutatás és az elfojtás, ugyanúgy jellemzőek ma, mint régen" arra, hogy "A magyarok hazugok". Ezek természetesen kritikus pontok, amelyekre a magyarok kényesen reagálnak, de a fordítások sokkal apodiktikusabban hangzanak, mint én ahogy megformáltam azokat.

W.: Ez a gúny, amivel újra és újra nyilatkozik a kollektív identitásról, a honfitársai számára tabusértés?

K.I.: Igen. A magyarok nem ismerik az iróniát, kivéve az értelmiségiek.

W.: Ön ezzel a vitatkozásával egy Németországban és Ausztriában széles körben elterjedt irodalmi tradíciót követ. Elég lenne csak Thomas Manntól a "Leiden an Deutschland" (Németország szenvedése?), vagy Karl Kraustól és Thomas Bernhardttól a "Lust an der nationalen Selbstbeschimpfung" (Vágy a nemzeti önmegalázásra?) megemlíteni. Magyarországon ez a tradíció egyáltalán nem létezik?

K.I.: Nem csak, hogy nem létezik, de Magyarországon még az sem ismert, hogy máshol létezik ilyen tradíció. Pedig Thomas Mann és Karl Kraus egyike volt a magyar polgárság által legolvasottabb íróknak. De a magyar polgárság eltűnt. Csak a nemzeti örökség humor nélküli örzői maradtak meg, akik hazagyalázás miatt minden kritikát betiltanának.

W.: Elképzelhető, hogy a magyaroknak a kritikájára adott dühös reakciója is arra vezethető vissza, hogy Ön fájó pontot érintett?

K.I.: Természetesen. De arról sem szabad elfeledkezni, hogy Magyarországon van egy olyan hűséges olvasóközönségem, amely érti az iróniámat. De ez a közönség nem figyeli a nagy internetes portálokat.

W.: A jövőben a magyaroknak ezt a fájó pontját nagyobb tapintattal fogja kezelni?

K.I.: Nyolcvan éves vagyok, megvan a magam stílusa, amin nem szeretnék változtatni. És remélem, hogy a jóakaratú emberek továbbra is megértenek. És azzal is tovább kell élnem, hogy Magyarországon azok a befolyásosak, akik engem nem értenek meg és szavaimat meghamisítják.

 Kertész Imre nyilatkozott a Die Weltnek, Magyarországon máris áll a bál. Röviden ismertette a Hvg, a Népszabadság, szót ejtett róla a Reakció is. Persze beindultak a kommentek is, ott, ahol erre lehetőség van. Ami azért baj, mert Kertész Imre egyáltalán nem azt nyilatkozta, ami a honi orgánumokban megjelent. Két jelentős tévedés van.

Idézetek a Népszabadság cikkből:

1. "A szélsőjobboldal és az antiszemiták uralkodnak." Hát Kertész még véletlenül sem mondta ezt. Hanem inkább ezt: "Rechtsextreme und Antisemiten haben das Sagen." Ami inkább annyit tesz, hogy a közbeszédet uralják a szélsőjobbosok és antiszemiták, nem pedig uralkodnak. Ennek belátásához viszont bőven elég átböngészni a honi fórumokat, amelyek tényleg tele vannak ilyen jellegű kijelentésekkel.

2. "A magyarok régi káros szenvedélyei - a hazugság, a dolgok elfojtására való hajlam - jobban jellemzők, mint valaha." Na megint baromira nem erről van szó, bár Kertész idézett mondatát így is lehet értelmezni, de egy kis utánajárással (és a szövegkörnyezetből) kiderül, hogy nem erről van szó. Kertész a következőket mondja: "Die alten Laster der Ungarn, ihre Verlogenheit und ihr Hang zum Verdrängen, gedeihen wie eh und je." Itt a Verlogenheit kifejezés az, amit hazugságnak fordítottak, első blikkre helyesen, hiszen a verlogen kifejezésre a sztaki szótár a hazug, hazudozó fordítást dobja ki, míg a MagyarNémet.hu szótára az álnokságot a Verlogenheit-ra. Ellenben, ha kinyitunk egy nyomtatott szótárt, példának okáért a Halász Előd - Földes Csaba - Uzonyi Pál által szerkesztett, és az Akadémiai Kiadó által 2002-ben kiadott Német - Magyar kéziszótárt, ott a következőket találjuk a verlogen kifejezés mellett:

"verlogen mn. pejor. 1. hazug, hazudozó, hazudozós 2. őszintétlen, álságos, képmutató ~e Moral képmutató erkölcs"

Ja, szóval lehet köpködni, hogy mit hazugozik itt Kertész, de a szövegkörnyezet alapján ide inkább illik a képmutató, mint a hazudozás.

Egész egyszerűen a teljes magyar sajtó lusta volt arra, hogy átnézessen egy rohadt fordítást, hiszen minden egyes híradás kb. szóról-szóra ismétli bármelyik másikat. (Esetleg senki nem beszél ebben az országban németül).

Az meg kurva jól hangzik egyébként, hogy "Ne kössön engem Magyarországhoz.", és persze baromi jókat lehet rajta háborogni, csak az a probléma, amit azért elfelejtenek feltüntetni, hogy ott nem a származásról van szó, hanem inkább az irodalmi gyökerekről.

Egyébként abba sem lehet belekötni, hogy Kertész mit gondol Budapestről és Berlinről, mert kb. olyan lenne, mintha abba kötnék bele, hogy valaki nem szereti babgulyást, mert hát hogy lehet az, ha egyszer nekem az a kedvencem.

Igazából azt nem értem, hogy miután Kertész megkapta a Nobel-díjat, valahogy nem fogadta itthon olyan kitörő lelkesedés, mint amilyet esetleg egy ilyen díjazott megérdemelne. Úgy tűnik, hogy bármit is tett Kertész, azóta sem tudta jóvá tenni, mert az interjújának ilyen módon történő összefoglalása inkább hasonlít tudatos ferdítésre, mintsem félrefordításnak. 

No, mindegy, én összeütöttem egy hevenyészett fordítását az interjúnak.

W:Kedves Kertész Úr, Ön november 9-én lesz nyolcvan éves, de a legszebb ajándékot mégsem Ön, hanem valaki más kapja

K.I.: Igen? Kicsoda?

W.: Hát Berlin, hiszen Ön még mindig itt él.

K.I.: Ó, de hát én berlini vagyok.

W.: Érdekes, valahol azt olvastam, hogy Budapestről származik...

K.I.: Kedvesem, túl sokat olvas. Én nagyvárosi vagyok, mindig is az voltam. Egy nagyvárosi nem Budapesthez tartozik, az a város lassan már teljesen balkanizálódott. Egy nagyvárosi Berlinhez tartozhat csak.

W.: Mi az, ami annyira elbűvöli itt?

K.I.: Sok mindent mondhatnék. Engedje meg, hogy csak két dolgot nevezzek meg. Berlin a világ zenei fővárosa. Ez döntő ok abban, hogy immár nyolc éve itt élek. Amikor még Budapesten éltem, a kis tranzisztoros rádiómmal mindig a fürdőszobába kellett mennem, ha zenét akartam hallgatni. Csak ott volt megfelelő vétel. Itt van három operaház, melyekbe bármikor elmehetek, nem is beszélve a nagyszerű filharmónikusokról. Ez egy zenei megszállottnak szinte paradicsomi állapot. És aztán a város barátságos, urbánus hangulata. Pont, mint itt Charlotteburgban. Amilyen szép itt, sétálnak az emberek az utcán, beülnek egy-egy kávéház teraszára. Olvasni, enni-inni, flörtölni. Nyaranként Berlin egy igazi nyitott wellness-környezet, egy jókedv-szauna. Mindenki azt teszi, amit jónak lát, és mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nincs stressz, nincs agresszió. Az emberek barátságosak egymáshoz, barátságosak hozzám, ez volt az első élményem, és ez máig megmaradt.

W.: És ez Budapestre nem jellemző? Amikor tíz évvel ezelőtt megmutatta nekem a várost, akkor ott is minden színesnek és boldognak tűnt.

K.I.: Önnek ez, csak mint turistának tűnhetett így. Az csak a felszín volt. Nemrég tíz napot ismét a városban töltöttem. A dolgok az elmúlt tíz évben folyamatosan rosszabbodtak. A szélsőjobb és az antiszemiták uralják a közbeszédet. Magyarország régi bűnei, a képmutatás (Verlogenheit), és az elfojtás, ugyanúgy jellemző ma, mint régen. Magyarország a háborúban, Magyarország és a fasizmus, Magyarország és a szocializmus, nem néztek ezekkel szembe, csak elkendőzték.

W.: Ön Budapesten született, ott töltötte a gyermekkorát, oda tért vissza a buchenwaldi koncentrációs táborból való szabadulása után. Itt születtek a fontosabb művei, melyekért aztán 2002-ben irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki, mindenekelőtt az 1975-ös Sorstalanság, amely 12 évnyi munka után került nyomdába. Tényleg nincs olyan az Ön rendkívül gazdag irodalmi környezetű országában, amihez kötődni tudna?

K.I. Én az európai kultúra terméke vagyok, egy dekadens, vagy ha Önnek úgy tetszik, gyökértelen, ne nyomja rám Magyarország bélyegét. Pont elég, hogy az Ön honfitársai zsidóvá tettek. Rasszista, nacionalis hovatartozások nekem nem számítanak. És hogy az Ön rendkívül gazdag irodalmi környezetű Magyarország felvetésére is reagáljak, elárulok Önnek valamit: A szocialista évek alatt egyetlen, államilag jóváhagyott könyvet sem olvastam el. Egyáltalán nem az én ízlésem volt. Mindig, amikor megpróbáltam egyet elolvasni, háborgott a gyomrom. Természetesen van pár író, akiket nagyon tisztelek, csodálatos nyelvművészek, dekadens játékos természetűek, akiknek nevei Önnek itt Németországban nem mondhatnak sokat: Krúdy Gyula például, aki 1878-tól 1933-ig élt, vagy Krúdy kortársa, Szomory Dezső. Mindketten nagyszerű esszéisták voltak.

W.: Ahogy Márai Sándor, akit szintén figyelembe kell venni...

K.I.: Ahogy Márai Sándor, akinek naplóját egészen kitünőnek tartom. A regényeit már nem annyira, azok nem a modernitást képviselik. Magyarországnak az irodalmi modernizmus nem adatott meg. A háború óta csak Nádas Péter és én pótoltuk ezt, aztán jött a posztmodern Eszterházy Péterrel. Amikor fiatal voltam, amikor íróvá váltam, európai irodalmat olvastam, mindenekelőtt németet.

W.: Ki az, aki Önre a legnagyobb hatással volt?

K.I.: Természetesen Thomas Mann, nem is kérdés. Amikor 1954-ben Lukács György a háború után az első Thomas Mann szöveget kiadta, én rögtön elolvastam. Megváloztatta az életemet, a 'Halál Velencében', a Wälsungenblut'...

W.: Pont a Wälsungenblut a maga zsidóellenes (antijüdischen) karikatúrájával?

K.I.: Engem nem a tartalma, hanem az esztétikája érdekelt. És tegyük a szívünkre a kezünk: azok az újgazdag, sznob zsidók, akiket Thomas Mann ábrázol, léteztek. Miért kéne ezt az író szemére vetni?

W.: Auschwitz után ezt már nem lehet olyan könnyedén szemlélni.

K.I.: Elképzelhető. De engem nem zavar. Tudja, én egyedileg gondolkodok a Soá-ról. Én, pont úgy, ahogy Jean Amery, egy nem-zsidó zsidó vagyok, és ezzel jutunk el ismét a kollektív identitásig. És ez nem tetszik nekem. A népzenét sem szeretem. A klezmer unalmas.

W.: És mégis, rengeteg könyvében írt a Holokausztról.

K.I.: A Holokausztról írok, mert átéltem azt a páratlan tapasztalatot, ami a XX. század meghatározó, leglényegesebb tapasztalata volt -, mert voltam Auschwitzban és Buchenwaldban. De nem Holokauszt irodalmat, hanem regényeket írok. Hivatásos író vagyok. Minden jól sikerült mondat, minden jól eltalált szó örömöt okoz. Az ambícióim mindenekelőtt és mindig is művésziek voltak.

W.: Ezért van, hogy a zsidók megsemmisítéséről nem moralizálva ír?

K.I.: Többek között. És még valami: Nem szabad ezt a megsemmisítési kísérletet, a XX. századi antiszemitizmust, önmagában, elszigetelten látni. Azzal a XX. századi nagy tapasztalattal összhangban kell látni, ami a totalitarizmus volt. És a totalitarizmus a náci korszak végével még nem múlt el. Ezenkívül láthatja, hogy olyan országban, mint Magyarország, a nácik bukásával nem tűnt el az antiszemitizmus.

W.: Aki az Ön könyveit olvassa, nem csak a 'Sorstalanság'-ot, hanem annak folytatását, 'A kudarc'-ot, vagy a legutolsó regényét, a "Liquidation"-t, annak hamar feltűnik a speciális Kertész-hang, kicsit irónikus, kicsit csúfondáros, kicsit szarkasztikus. Ezt szándékosan dolgozta ki, vagy a stílus maga az ember jelszó érvényesül?

K.I.: Igen, ez belőlem fakad.

W.: Az elején már szót ejtettünk a nyolcvanadik születésnapjáról. Van valami, amivel ez alkalomból szívesen meglepné magát?

K.I.: Csak az, amit másoknak is kívánok: békesség és kultúra.
 

Azt kérdezik, hogy:

Őszintén? Hát mit mondjak?

Remélem nincs.

  Olvasom, hogy Magyarország adóparadicsom. A cím hallatán először persze megdöbbenek, de mielőtt boldog tenyérdörzsölések közepette hátradőlnék egy karosszékben, azért elolvasom a cikket is. Szóval Magyarország adóparadicsom, de nem úgy, mint a Kajmán-szigetek, ahol semmilyen adó nincs. Magyarország másképp csinálja. Még ezt is. Mert persze itt szó sincs arról, hogy kifejezetten alacsonyak lennének az adókulcsok, arról meg végképp nincs szó, hogy egyáltalán nem lennének adókulcsok. Ó, nem, a mi narancsunk paradicsomi állapotunk egész egyszerűen az adózási rend átláthatatlanságán alapszik. Szóval ujjongásra sajnos nincs ok.
Kép Bihari Pétertől ollózva   Az adóparadicsomok közé való besorolásunk (ami az adóparadicsom egy meglehetősen sajátos értelmezését jelenti) alapvetően bürokratikus problémákra vezethetők vissza. Konkrétan ezekre:

Magyarország megítélése a pénzügyi átláthatóság terén

Pozitívumok

 

nem érvényesül a hatóságokkal szembeni banktitok

 

az ország részese az EU megtakarítási direktívájának

 

nincs mód „védett sejt” (protected cell) cégek létrehozására

 

Negatívumok

 

nincs nyilvános jegyzék az alapítványokról

 

a FATF értékelése szerint az együttműködés szintje nem éri el a 90 százalékot

 

a vállalati beszámolók nem hozzáférhetők nyilvánosan és költségmentesen

 

a vállalatok tulajdonosi szerkezetére vonatkozó adatok nem hozzáférhetők nyilvánosan és költségmentesen

 

a hatóságok nem tartják nyilván a vállalatok tulajdonosi szerkezetének változásait

 

nem válaszolt megfelelően az FSI szerzői által feltett kérdésekre

 

az adózási adatok cseréjére vonatkozó nemzetközi megállapodások száma 60 alatt van

 

a hatóságok a gyakorlatban nem jutnak megfelelő banki információkhoz, amikor adatcsere végett erre szükség volna

 

van lehetőség a vállalatok székhelyének módosítására

Amely listával bizonyos értelemben bakot lőttek az elkészítői. Idén. Mert ezek a megállapítások 2008. december 31-i határidővel készültek. Aztán azóta történtek bizonyos változások.

Például a vállalati beszámolókat már elektronikusan kell beküldeni (igaz idén még lehetőség volt április 30-ig papír alapú beküldésre is), amelyek nagyon egyszerűen lekérhetőek és bárki által áttanulmányozhatóak. Jövőre viszont már csak elektronikusan lehet az éves beszámolókat megküldeni, tehát azok a cégek is szerepelni fognak az adatbázisban, amelyek idén még nem.

A tulajdonosi szerkezet változására tett megjegyzést sem értem, hiszen egyrészt minden, a cégkivonatban szereplő adatokban történő változást jelenteni kell a Cégbíróság felé,ami nem idei újítás, már régebb óta így működik a magyar rendszer, illetve a tárolt cégkivonatok ugyanúgy ingyenesen, mint az éves beszámolók a neten elérhetők. Pl. itt. Oké, hogy ezek az adatok csak tájékoztató jellegűek, de ez gondolom nem azt jelenti, hogy egy-egy cégkivonat adatai nem biztos, hogy helytállóak, hanem azt, hogy pl. hivatalos eljárásban nem használhatóak fel, hanem ilyen alkalmakra x ezer forint térítési díj ellenében ki kell kérni a Cégbíróságtól.

Igazából azt nem értem, hogy a jelentés készítői miért nem hozták fel indoknak azt, hogy a magyar állam, miközben majd megveszik az adó-, járulék- és egyéb bevételek után, mégis kisebb-nagyobb időközönként olyan gesztusokat tesz mind az állampolgárok, mind a cégek felé, hogy adót csalni, -elkerülni igenis megéri.

Kérésre akár eltörlik az adótartozást, a nagy összegű tagi kölcsönről mindössze tíz százalékos adó fejében le lehet mondani, persze illetékmentesen azt is, aztán még jött rá egy grátisz ígéret is, hogy vagyonvizsgálat sem lesz a dologból. No meg nálunk tűnik el viszonylag a legtöbb ÁFA is, ugyebár. Na és akkor mi van, nemde? Na, de mindezek mellé még tegyünk be egy ordenáré módon elszabott ingatlanadó tervezetet is, mert onnan se kell pénz, ugye? Hogyne, az első lakás 30 millió forintig, a második meg 15 millió forintig adómentes, aztán a nyolcadik lakás után már az állam fizet, mi? Közben meg a PM kis idiótái számolgatják a piaci árakat...

Egész egyszerűen hihetetlen, hogy miközben tudják jól, hogy az adórendszer jelen formában hosszútávon fenntarthatatlan, hogy az adózási morál javítása érdekében alapos csökkentésre a fogyasztási és vagyoni típusú adók előtérbe helyezésére lenne szükség, nem csinálnak semmit, csak sírnak a tévében, hogy jaj, így hiányoznak az adóbevételek, meg jaj, úgy csökkennek a járulékbevételek, suttyomban nem is olyan apró gesztusokkal még adócsalásra is bíztatnak mindenkit.

 De semmi gond, legfeljebb lefaragunk az iskolai étkeztetésekre, meg az egészségügyre fordított összegekből.

A biológia fontos tantárgy. Gondolom. Engem soha nem nyűgözött le igazából, csak annyiban, amennyiben az állatkertben, vagy az erdőben, vagy egyéb helyen, vagy fotókon jó volt nézegetni az állatokat, bár elképzelésem sincs arról, hogy pl. az állatkerti állatok mennyire élvezik azt, ha én nézegetem őket. De a biológiának az a része, hogy nyitva-, meg zárvatermők, meg a cukorrépa fontosabb tulajdonságai, meg hogy hogy hívják a szarvasmarha jobb szemgödrétől uszkve fél méterre lévő bármilyen belső szervét, nahát az annyira érdekelt, mint ... hát ide most nem tudok megfelelő hasonlatot írni.

                     A kép forrása

De mégis a biológia legalábbis annak egy bizonyos része fontos. Például az a rész, hogy bizonyos állatokat illik felismerni. De ez hasznos is egyébként, mert szerintem nem túl szerencsés patkányból nyúlpörköltet csinálni, vagy egy farkast édes, tündi-bündi kutyuskának nézni.

 Aztán persze akkor is jól jön, ha mondjuk webáruházat üzemeltetünk, ahol plüssállatokat is szeretnénk értékesíteni. Akkor mindenképp jól jön, ha nem akarunk így járni:

Gondolom kevesen vannak, akik nem tudják, hogy mi történt szombaton a Ferencváros - Diósgyőr elnevezésű labdarúgó mérkőzésnek nevezett eseményen. Ha akad még ilyen, akkor itt tájékozódhat.

Aztán azóta persze zajlik az élet, elhatárolódik mindenki, hirtelen Draskovicsnak is eszébe jutott, hogy tenni kéne valamit, mintha eddig nem szedtek volna szét stadionokat, meg vonatokat, meg fél városrészeket kisebb-nagyobb rendszerességgel. Arról nem is beszélve, hogy amikor utoljára voltam focimeccsen (Fradi meccs, még az NBII-ben), hihetetlen mértékben gazdagodott a káromkodási szókincsem, illetve hihetetlen dolgokat tudtam meg a zsidókról, a cigányokról, Gyurcsányról és az Mszp-ről, valamint Orbánról és a Fideszről.

Aztán persze a blog.hu-n is rengetegen énekeltek a dologról, úgyhogy én tenném meg, hiszen ez a nóta már baromi régi, új hangot nem nagyon lehet már hozzátenni, kánonba beszállni, vagy refrént ismételgetni pedig nem akarok.

Ellenben dalolt egyet Szabados Gábor, az NSO sportközgazdásza is, akinek én egyébként kifejezetten szeretem az írásait, de nem ez a lényeg, hanem az a mondat, amely a linkelt írásában található. Ez ni:

A magyar jogalkotás és jogalkalmazás még nem jutott el az érettség azon fokára, hogy a jogokat ne csak kiterjeszteni, hanem megfelelő helyeken szigorúan visszavonni is tudja.

Aztán persze Szabados is úgy folytatja, hogy ez nem sportspecifikus probléma, hanem a köz-, vagy mindennapi élet számtalan jelensége is erre vezethető vissza.

S valóban ez egy olyan mondat, amelyből levezethető számtalan olyan probléma, amely megkeseríti az életünket. De hogy jön ide az Szdsz?

Anno, amikor az Szdsz szétesett, rengeteg elemzés, latolgatás, stb. jelent meg az újságokban, ill. a blogoszférában is, a történtek lehetséges okairól. Hát kár volt. Elég lett volna ezt az egy mondatot leírni. Hiszen itt nem csak a jogalkotásról és jogalkalmazásról lehetne szó, hanem úgy gondolom, hogy a fenti mondatba abszolút beleillik a liberalizmus kifejezés is, ti. a magyar liberalizmus (Szdsz) még nem jutott el az érettség azon fokára... stb.

Úgyhogy hiába agyal azon Kuncze, hogy szükség lenne egy új liberális pártra Magyarországon, hiába próbálnak meg összefogást sürgetni, nem jöttek még rá, hogy nem a liberalizmussal van igazából baj, hanem annak magyarországi formájával, amely csak és kizárólag a jogok kiterjesztésére tud koncentrálni, még akkor is, amikor inkább korlátozni kellene azokat.

Tudom jól, hogy amúgy is hülye vagyok ezekhez a dolgokhoz, én még azt sem értem, hogy miért éri meg bárkinek is spameket küldözgetni szerte a nagyvilágba, azt meg főleg nem értem, hogy ki az, aki a törlésen kívül bármit is csinál a levélszeméttel, de nemrég jött egy olyan levél, amiről azt gondolom, hogy spam, és mivel egyetlenegy link van benne, ami a Velvet.hu-ra mutat, ezért első blikkre azt gondoltam, hogy a Velvet.hu küldte, bár ennek értelmét nem látnám. Ez jött:

feladó Wnita Efua <wanita1efua@yahoo.com> válaszcím wanita3efua@yahoo.com címzett   dátum 2009. november 2. 8:14 tárgy hi küldő yahoo.com hitelesítő yahoo.com

részletek elrejtése 8:14 (2 órája)

Hello, am a young single girl never married seeking true love for a long term relationship with marriage potentials,i am happy to contact you after going through your profile  in ( velvet.hu) which got my interest! i -will love us to be good friends or a lot more,you can contact me through mail so that i will send you my photos,till i hear from you,bye and kisses!

Ilyen kis aranyos rózsácskával érkezett. Kíváncsiságból előbb felnéztem a Velvetre (hehe, bejött nekik :), hogy van-e ott ilyen, hogy belépés, meg profil, vagy mittomén még mi, de nincsen, vagy csak én nem találtam, mert túl sok lelkesedést azért nem vittem bele a keresgélésbe.

Tehát azt nem értem, hogy a spamek általában reklámoznak valamit, pl. potencianövelőt, vagy megpróbálnak adathalászni (minap összeszámoltam, már több millió fontot, dollárt és eurót nyertem az ujjongó értesítések alapján, csak én annyira lusta vagyok, hogy még ezekért a nyereményekért sem jelentkeztem), de ez így annyira nem reklámoz semmit. Jó, persze tudom a Velvetet. De mi a francért lenne szüksége a Velvetnek arra, hogy így reklámozza magát? Szóval amíg legalább azt értem, hogy a potencianövelős leveleket miért küldözgetik orrba-szájba, noha sok értelmét nem látom, addig ennek a levélnek még csak semmi értelmét sem látom, arról nem is beszélve, hogy angol nyelvű levélben magyar nyelvű oldalt reklámozni, kb. annyira észszerű, mint méztől csöpögő testtel hangyabolyba ülni.

Van ez a balhé a Sláger, meg a Danubius körül. Elvették tőlük a frekvenvciát, ugyebár. Ami önmagában nem tragédia, sokkal inkább tragédia, hogy milyen módszerrel vették el, illetve, hogy egyesek milyen módon reagálták le az eseményt. Mert a Sláger, meg a Danubius is baszakodott az állammal a fizetendő pénzek körül. Rendben, ez így volt, de akkor BASSZUK MEG ezeket az adókat és ne GOLYÓZZUK KI őket, mert ebből nem lesz más, csak az, hogy jó ganajtúró bogárként hosszú évtizedeken keresztül toljuk majd magunk előtt a szart. És most az évtizedek egy kifejezetten optimista jóslat volt.

  Aztán, mivel jónéhány blog foglalkozott az esettel, az sem normális, ahogy egyesek reagálnak az esetre. Nem citálok most senkit, bőven elég csak átnézni az addict blog bejegyzéséhez fűzött kommenteket. Tényleg kikészülök a "nekem nem tetszik, ezért tök jó, hogy így jártak" kommentektől. Gondolom ezek az emberek annak is örülnek, ha éppen jól vesén rúgják valamelyik ismerősüket, akit éppen nem szeretnek. Aztán persze, ha éppen jóban vannak ugyanazzal az emberrel, akkor fel vannak háborodva a vesén rúgás esetén. Hát, ja, azt hiszem a demokráciát még tanulni kell.

No, meg itt van még Uj Péter is, aki azt kérdi, hogy:

Ha ezt így végiggondoltuk, akkor tessék válaszolni arra a kérdésre, miszerint van-e értelme annak a sírásnak, hogy jaj, az ORTT pártpolitikai döntést hozott? Világbotrány, mi? Kapaszkodjanak meg: a pártpolitikus pártpolitikai döntést hoz, a hidegburkoló hidegen burkol, a rézfán fütyülő rézangyal pedig rézfán fütyül.

Hát van. Nem azon kell sírni, hogy egy pártpolitikus pártpolitikai döntést hoz, hanem azon, hogy mégis mi köze van bármilyen pártpolitikusnak a rádiófrekvenciák kiosztásához. Vagy bármelyik színház igazgatói posztjához. Vagy a filmszakmában kiosztandó pénzekhez. Vagy... és a sor most hosszan folytatható.

Normál esetben semmi, hiszen itt képességekről és készségekről, avagy jelen esetben üzletről lenne szó. Szóval nem azon kell siránkozni, hogy pártpolitikai döntés született, hanem azon, hogy ebben a dologban hogy a francba születhetett pártpolitikai döntés. És innentől kezdve Uj Péter minden egyes szava hülyeség, és a jelenlegi helyzet legitimizációja.

No, de nem dicsérni, és nem is védeni jöttem a kereskedelmi rádiókat, ti. nincs mit védeni rajtuk, leginkább egy kisbalával kellene szétverni minden kereskedelmi rádiót, aztán a pokol legmélyebb bugyrába taszítani mindegyiket (na, jó, csak egy jelentős részüket). Azért nincs mit védeni rajtuk, mert ezek a rádiók is baromi jól érzik magukat abban a posványban, amit ők egyébként zenei kínálatnak neveznek. Mintha a magyar zenei paletta csak és kizárólag Zoránból, meg Crystalból, meg Bon-Bonból, meg mit tudom én még kikből állnak.

Nem akarnak és nem is mernek ismeretlen magyar előadókhoz nyúlni, még úgy sem, hogy csak egy heti rendszerességgel jelentkező műsorban foglalkoznának velük. Például ezekkel:

 Szóval a zenei kínálatuk miatt nem sajnálom ezeket az adókat, miközben tudom jól sejtem, hogy az új rádióadók ugyanilyen egysíkú és igénytelen kínálattal fognak jelentkezni, úgyhogy a kereskedelmi rádiók tehetnek egy szívességet.

De azért mégsem tetszik, hogy így kigolyózták őket. Hogy húsz évvel a rendszerváltás után még így le lehet folytatni egy eljárást. Hogy akik ezt megtették pirulás nélkül képesek létezni tovább ebben a világban, hogy akik most összekacsintottak, azok legközelebb kígyót-békát üvöltöznek majd egymásra, mert az érdekük akkor majd azt kívánja.

És nagyon nem tetszik, hogy húsz évvel a rendszerváltás után itt már minden politikai és minden poltikai döntés. Hogy még ott is politikai döntés születik, ahol inkább szakmainak kellene.

Tótaw legújabb írása felébresztett bennem egy ideje már szunnyadó érzelmet. A nyaralási fotók iránt érzett elég erős fenntartásaimat.

Félreértés ne essék, nem azzal van problémám, hogy az emberek elmennek nyaralni, azzal meg végképp nem, hogy nyaralás közben fotóznak is. A fotózás módjával viszont annál inkább.

Tegyük fel, hogy az ember ismerősei elmennek egy olyan helyre, ahova ember nem igazán vágyik, de azért megnézné, hogy mégis milyen helyek, látkép, épületek, stb. vannak arrafelé. (Nálam speciel ilyen helynek számít Görögország, vagy bármely ázsiai város).

Na, de mi történik? Hogy fotóznak? Nem a tengerpartot, létképet, akármit fotóznak, hanem saját magukat, miközben azt, amire tényleg kíváncsi lennék kitakarják. Mert én nem arra vagyok kíváncsi, hogy adott ismerős hogy volt felöltözve a görögországi nyaralás akárhanyadik napján, hanem hogy milyen helyeken járt. Én azt a jóembert itthon is tudom látni, azt meg bemondásra is elhiszem, hogy pl. görögben voltak nyaralni, nem kell erről bizonyítékot prezentálni.

Az még elmegy, hogy beállnak egy templom, vagy akármilyen épület mellé, aztán úgy fotóznak, de amikor akkora távolságra állnak be az épülettől, hogy abból már alig látszik valami, akkor kérdem én, minek? Minek fényképeznek, egyáltalán mit akarnak megörökíteni? Azt, hogy hol jártak, vagy saját magukat? Mert az utóbbihoz tényleg teljesene felesleges elutazni bárhova is.

Aztán amikor a (z egyébként biztos gyönyörű) látképet takarják az itthon bármikor megtekinthető testükkel, akkor tényleg szeretném a szemükbe vágni, hogy te most mit akarsz nézni majd öregkorodban? Azt, hogy hol jártál (mert azt bizony nem fogod látni), vagy azt, hogy x éve milyen fiatal voltál (mert azt fogod látni, aztán majd busonghatsz)?

A kedvenc ilyen képem, amit már nem is tudom hány éve láttam, az éjszakai Bangkokot ábrázolta ... volna. De nem lehetett látni belőle semmit, mert a turistáskodó jóember ott pózolt a közepén kitakarva mindent, kivéve a fényreklámokat. Szóval azóta tudom, hogy Bangkokban is reklámozzák az ilyen-olyan colát, meg a nem tudom milyen egyéb márkákat. Ezt fontos tudni, köszönöm azóta is.

A másik, amitől még jobban kiborultam, az kb. öt darab fénykép a szállodai liftről. Oké, oké, nagyon szép márvánnyal volt kirakva ott minden, de akkor is csak egy személyszállító eszköz. Mint egy taxi. Mint a hév. Ha hévet nem fotózol, akkor liftet minek? (Persze ezen a képen nem volt rajta, ezek szerint egy lift érdekesebb, mint Bangkok éjszakai látképe...).

Szóval tényleg, tessék arrébb menni. Ne magunkat fényképezzük. Vagy ha igen, akkor azt tegyük strandolás, evés-ivás, bármilyen szórakozás, vagy intimebb, közös együttlét közben. Így legalább tényleg olyan fényképek készülnek, amelyeket öregkorban megtekintve lesz mire emlékezni.

És mindezek miatt legalább majd a megjárt helyeket is fel lehet idézni, nem csak emlékezetből, de fényképről is.

Nyitásképpen csak annyit mondanék, hogy szerintem a tiltásnak megvan a maga helye és ideje. Megtilthatjuk az ittas vezetést, a fürdést egy veszélyesebb partszakaszon, vagy szúrófegyverek bevitelét egy tömegrendezvényre. Ezek általában olyan tiltások, amelyek védelmet nyújtanak az ismeretlen helyzetektől, vagy a felelőtlen emberektől. Ezek megszegése általában valamilyen büntetést von maga után, a szúrófegyver elkobzását, pénzbírságot, vagy akár börtönt is.
                                   Kép innen

De szerintem a tiltás az, ami alkalmazhatatlan a gyereknevelés során. (Megjegyzés: a tiltás az kategorikus, tekintélyen alapuló nemet jelent, a magyarázattal párosuló felszólítás valaminek a meg nem tételére, na az a nevelés egyik része).

A tiltástól csak édesebbé válik a gyümölcs, kívánatosabbá, szent céllá, amelyet mindenképp el kell érni. A nevelés során viszont felvetődhetnek a gyerekben olyan nézőpontok, amelyek azt sugallják neki, hogy erre bizony talán mégsincs szüksége. Vagy csak nem úgy, ahogy ő azt elképzelte, hanem kissé másképp. Épp ezért nem értem, hogy miért nem történik meg az alkoholfogyasztásra való nevelés.

Az ellenörző blog legfrissebb bejegyzésében egy elég balul sikerült gólyabálról olvashatunk, amelyen néhány diák annyira lerészegedett, hogy a tanárok hányatták őket. Nem tudom kinek vannak hasonló élményei, nekem bizony vannak. Na, olyan azért nincs, hogy a tanáraim hányatnak, de olyan, hogy az iskolai wc-ben hánytam, illetve olyan is, hogy az igazgatóhelyettes kivezet az iskolai buliról, mert annyira részeg voltam, na olyan van.

No, meg olyan emlékem is van (ez már nem iskolai), hogy egy bulin valaki annyit ivott, hogy belefulladt a saját hányásába (mondjuk ez csak áttételes emlék, mert akkor nem voltam ott).

Pont ezen példák miatt nem értem, hogy mi a jó abban, hogy 18 éves korig tiltjuk az alkoholfogyasztást (persze úgy, hogy azért egyik tinédzsernek sem jelent igazi gondot valami alkoholt beszerezni), majd 18 évesen hirtelen rászabadítjuk őket. Az alkoholfogyasztás ugyanúgy tanulni kell, mint pl. a vezetést, a járást, az úszást, vagy bármilyen más egyéb emberi tevékenységet. Nem értem miért jó, ha elhitetjük a tinédzserekkel, hogy az alkoholfogyasztás alapvető lényege a lerészegedés. Nem a társaság, nem a beszélgetés, hanem a lerészegedés.

A sörözésnek, borozásnak két célja lehet. Az egyik az, hogy lerészegedjünk, a másik az, hogy közben a barátainkkal legyünk, beszélgessünk, vagy meccset nézzünk, vagy kinek mi tetszik közben. Talán, ha a szülők, 18+ -os barátok példát tudnának mutatni, hogy nem csak a lerészegedésig lehet inni, hanem másként is, talán kevesebb lenne, vagy talán inkább kevesebbszer lennének a tinédzserek részegek.

Talán, ha nem tiltanánk kategórikusan az alkoholfogyasztást 18 éves korig, hanem pl. 16 éves kortól engedélyeznénk mondjuk a sör- és borfogyasztást (persze szigorúan csak sörözőkben, kocsmákban, borozókban, pubokban, nem pedig non-stop boltokból beszerezve, az utcán iddogálva), de csak egy legalább 18 (25?) éven felüli társaságában, akkor talán a mai tinédzserek szereznének némi tapasztalatot arról, hogy másként is lehet sörözni, borozni.

Tudom, ez az elképzelés elég naív, hiszen jelentős mennyiségű 18 éven jócskán felüli alkoholista szaladgál az országban, meglehetősen vicces lenne, ha ők tanítanák a felelős alkoholfogyasztásra a fiatalokat, de talán egy-egy család nem minden tagja alkoholista, és talán a tanítás célravezetőbb, mint a tiltás.

Bár ez utóbbi dologban inkább biztos vagyok.

No, ez most tényleg komoly. Az van, hogy már gyerekkorom óta kekeckedem az írással. Írtam már tízévesen is, bár mondjuk nem nagyon emlékszem már arra az írásra, de amire emlékszem, azt kifejezetten az 'aranyos' jelzővel tudnám illetni.

Aztán volt egy felbuzdulásom tizenakárhány évesen is, akkor már négy-öt novellát is összedobtam, ezekre már emlékszem is, azt mondanám, hogy ebből a négy-öt novellából egy volt olyan, ami tényleg jó lett. De persze már fogalmam sincs, hogy merre járnak.

Aztán most van megint egy felbuzdulásom. Összekalapáltam nemrégiben kettőt, abból az egyik olyan, amelyet aránylag jónak titulálnék (meg az a nyolc-tíz ember is, akinek eddig megmutattam), akár nagyképűen, akár nagyképűség nélkül. Az aránylag jó, azt jelenti, hogy összességében a novella kb. olyan lett, mint amilyen kép volt róla a fejemben, mielőtt nekiálltam volna megírni. A másik viszont olyan, hogy igazából jómagam sem tudom, hogy milyen hozzá a viszonyom. Nem azt mondom, hogy rossz, mert szerintem nem rossz, csak az van vele, hogy tulajdonképpen jómagam sem tudom pontosan, hogy miről szól, noha az, ami miatt megírtam benne van, de azt hiszem nagyon sok minden más is van benne, csak jómagam sem tudom mi az.

No, arról van szó végül is, hogy nagy felbuzdulásomban úgy gondoltam, elküldöm őket a Galaktikának (ti. leginkább a sci-fi kategóriájába lehetne besorolni). Csak biztos, ami biztos alapon előtte még felhívtam az ügyfélszolgálatukat, megkérdeztem, foglalkoznak-e bármilyen szinten is beküldött kéziratokkal.
A vonal túlsó végén egy kedves hölgyhang ült, aki azt válaszolta, hogy "Nagyon ritkán". Mindezt kb. olyan hangsúllyal, hogy láttam is magam előtt a félrehúzott száját. Nem tudom, hogy folytatta-e bármivel is, ugyanis a telefonom pont ezt a pillanatot választotta ki a lemerülésre.

Szóval nem küldtem el a Galaktikának, mert az az pár százalék esély, hogy foglalkoznak vele, nem túl sok. Elkezdtem inkább novellapályázatokat nézegetni.

Találtam is, nem is egyet, csakhogy ott vagy témabeli megkötés, (és naná, hogy az enyém nem passzolt egyikhez sem), vagy hosszúságbeli megkötés volt (általában 10e és 30e leütés között vártak műveket, az enyém viszont kb. 60e karakter, meg még egy kicsi). Szóval jelenleg ez a pályázatos dolog is ugrott.

Aztán ma délután arra gondoltam, hogy tulajdonképpen publikálhatnám itt is. Két darab novellával nem érdemes kiadóknál házalni (még akkor sem, ha éppen készül egy harmadik), ha lesz pályázat, akkor arra úgyis tudok majd egy másikat írni, a Galaktikás szálban meg nem nagyon bízom, még beszélgetés félbeszakadása ellenére sem. Túl sok pénzt amúgy sem tudnék ezzel kaszálni, így meg legalább nyilvánosságra kerül, kb. akkorára, mint bármely más honlapon.

Kíváncsiságból felpakoltam már ide az adminba, 14 részletbe ment fel, ezt mondjuk le lehetne itt zavarni egy hét alatt, napi két rész megjelentetésével.

Úgyhogy most a kérdés komolyan az, hogy mit csináljak.
 

Már megint kiszámolták (most éppen Angliában), hogy mennyi veszteséget okoz a vállalatoknak az alkalmazottaik munkahelyi internetezése.

Én csak arra lennék kíváncsi, mikor számolják ki, hogy vajon az mennyi veszteséget okozhatna a vállalatoknak, ha alkalmazottaikat nem felelősségteljes, az elvégzendő munkájáról és az ahhoz szükséges időről önállóan dönteni képes emberként kezelnék, hanem - képletesen szólva - egy ostorral ott állnának a mögöttük, és időnként odacsapnának vele egy-egy ember hátára?

(Egyébként meg aki ilyen közösségi oldalakon alázza a munkáltatóját, meg is érdemli, hogy kirúgják).

Magyarországon azonnal be kell fejezni a filmrendező képzést. Így gondoltam indítani ezt a bejegyzést, amikor eldöntöttem, hogy írok erről a filmről. Már a moziban is ezt gondoltam, miközben néztük a filmet, aztán amikor kijöttünk a moziból ez az érzés csak erősebb lett bennem. Aztán aludtam rá egyet, és más konzekvenciára jutottam.

Az 'Utolsó idők'-et néztük meg tegnap Mátyássy Árontól.

A film rossz. Nagyon rossz. És mégis tetszett. De ahhoz, hogy ezt a kijelentést a maga pontosságában lehessen érteni, tudni kell, hogy én hogyan nézek filmet. A lényeg az, hogy én a film nyelvét nem nagyon beszélem. Nem tudom mitől jó egy kamerabeállítás, vagy kameramozgás, nem tudom mitől jó a fényképezés, nem tudom mitől jó a vágás. És nem is figyelek oda ezekre a dolgokra, mert engem abszolút a cselekmény, a karakterek, a tettek és ezek motivációi érdekelnek, és ezek le is kötnek annyira, hogy csak ezekre figyelek.

Ebből a szempontból a film annyira rossz, hogy ha dicsérni szeretném, még akkor is az egyes a legjobb érdemjegy, amit egy 1-től 5-ig terjedő skálán ki tudnék a filmnek osztani.

A film legnagyobb problémája, hogy nem látszik benne az az ötlet, ami alapján ezt a történetet megírták, ami miatt ebből a történetből filmet készített Mátyássy. De itt még lehetünk nagyvonalúak, mondhatjuk, hogy ezt mindössze a bejegyzés szerzője nem látja. De térjünk át a szereplőkre.

A karakterek sablonokból és frázisokból lettek összeállítva, de igazából nem is karakterek. Csak az látszik rajtuk, hogy össze lettek állítva, és egyáltalán nem alkotnak koherens egészet. A főhősről mindössze kb. annyit lehet megtudni, hogy ember. Nem jó, nem rossz, nem is közömbös, egész egyszerűen semmilyen. De cselekedetei, tettei árulkodnak arról, hogy a rendező sem tudta, hogy milyen ember a főhős. Sablonszerűen cselekszik minden helyzetben, aztán azzal már Mátyássy sem törődik, hogy ezek a különböző sablonok nem feltétlenül férnek meg egy karakterben. Így Iván, a "főhős" unalmassá semmilyenné válik, mintsem főhőssé.
Ugyanilyen életszerűtlenek a rendőrök is, akik legalább nem ellentmondásos karakterek, de ez mindössze abból adódik, hogy nincs annyi szerepük a filmben, hogy ellentmondásossá válhassanak. A rendőrök a filmben mást sem csinálnak, csak a "főhőst" fenyegetik. Ja, hogy a "főhősnek" épp a minap erőszakolták meg a húgát? Ugyanmár, kit érdekel, nemde? Kellett bele pár rosszarcú rendőr, nosza kapjuk elő a 'rossz zsaru' sablont, tegyük bele a filmbe. Hát, hogy nincs semmi, ami indokolná a rossz zsaru szerepüket, az teljesen más kérdés, azzal foglalkozzon a néző.
Aztán van benne egy szerelmi szál, naná, hogy van. Nosza, kapjuk elő a 'vidéki lány felkerül Pestre, aztán rögtön kirúgja a vidéki pasiját' sablont. Persze a kérdés megint adódik, minek van benne? Ennek a szálnak se helye, se szerepe a filmben. De, ha már benne van, akkor miért nem csavartak rajta egy kicsit? Miért nem lehetett ezzel a sablonnal foglalkozni egy kicsit, ahelyett, hogy csak belerakták volna a történetbe?
Van még benne pár szereplő, akik csak pillanatokra kapnak szerepet, olyankor csinálnak valamit, de hogy miért, az nem derül ki a filmből. Az az erdőben lakó család, amely a film elején olyan szívesen foglalkozik a "főhős" fogyatékos húgával, a film közepén egyszer csak kijelenti, hogy nem, soha. De miért? Mi történt? Mátyássy szerint nem fontos, nem is beszél róla, lelke rajta, de szerintem így viszont hiteltelenné, élvezhetetlenné, kaotikussá válik a film. Pláne úgy, hogy a motíváció hiánya, illetve eltitkolása szinte minden szereplőre igaz.

Hogy miért tetszik mégis a film? Két okból. Az egyik a hely és az idő kezelése. A helyszínről mindössze annyit tudunk, hogy valahol az ukrán határ közelében van, egy kis faluban van. Egy olyan területen, ahol nagyon sok cigány él, a filmben mégsincsenek cigányok. Az időt ugyan pontosan meghatározza (1997. júniusa), azonban minden más, a szereplőket körülvevő tárgyak mind arról árulkodnak, hogy a történet nem 1997-ben, hanem legalább tíz-tizenöt évvel korábban játszódik. Mátyássy ezzel a történetet kiemeli a mindennapokból, egyfajta magasabb, általánosabb szintre emeli, csak nagyon kár, hogy mondanivalója igazából nincs.
A másik ok pedig a benne rejlő lehetőség, amit Mátyássy sajnos kihasználatlanul hagyott. Ezek a szereplők, ezek a karakterek így csak egy hatalmas, nehezen fogyasztható katyvaszt alkotnak, de nézzük csak egyenként a karaktereket, illetve a film összetevőit:

1. Egy eldugott kis település, ahol éppen új utat terveznek építeni.
2. A főszereplő, akinek megerőszakolják a húgát, és bosszút akar.
3. A főszereplő egyik fő megélhetési forrása a gázolaj csempészés.
4. A 'rossz zsaru' karakterek.
5. Egy gonosz ember (Ő tényleg a gonoszság esszenciája, kb. háromszor jelenik meg, mindannyiszor csak annyi a szerepe, hogy üt és káromkodik).
6. Az útépítéssel párhuzamosan megjelennek a vállalkozók/haszonlesők (kinek mi), ebben a filmben két ember jelenik meg, konkrétan meg nem nevezett vállalkozók nevében, akik közlik a "főhőssel", hogy a megbízóik itt benzinkutat terveznek, és nem szeretnének konkurrenciát. Aztán megveretik a "főhőst" az ötös pontban emlegetett rosszfiúval.

Mi ez, ha nem western? Ezekből bizony lehetett volna csinálni egy jól működő westernt. Egy XXI. századi, a magyar valóságban játszódó westernt, ami működött volna, amiben a helyükre kerültek volna az ebben a filmben kifejezetten zavaró sablonok, amitől talán nem csak Magyarország, de a világ álla is leesett volna (arról nem is beszélve, hogy a helyszínválasztás még azt is megengedte volna, hogy ezt a westernt a rendező elhelyezze a móriczi rokonok világában). Amiben a "főhős" tényleg főhős, vagy akár film noir-os antihős, de cselekszik, és tényleg bosszút keres. Mert itt a "főhős" nem cselekszik. Nem csinál semmit, csak jó magyarfilmes szokás szerint szenved. A film elején megerőszakolják a húgát, aztán ez a szál a film végéig ejtve van, amikor is véletlenül(!) rájön, hogy ki volt az erőszaktevő. Na, onnantól kezdve meg Mátyássy kb. öt perc alatt lezavarja a film bosszú részét.

De nem, Mátyássy sajnos megélegedett azzal, hogy egy filmbe összedobált különböző sablonokat, nem törődve azzal, hogy egy totálisan működésképtelen, fals hangú, mondanivaló nélküli filmet kap végeredményül, ahelyett, hogy kicsit elgondolkodott volna a sztoriban, illetve a szereplőkben rejlő lehetőségeken. Lehet, hogy készített egy nagyon jó művészfilmet, de ha ez a művészet, akkor a művészet le van szarva (kopirájt K. Vonnegut). Nem gondolom, hogy populáris és művészi kizárná egymást, nem hiszem, hogy a művészi kizárólag másfél órás szenvedést jelenthet, nem hiszem, hogy ne lehetne populáris művészfilmet készíteni egy kis gondolkodással, vagy akár műfajok, sablonok és frázisok tudatos és célszerű összeválogatásával. De sajnos úgy látom, hogy Magyarországon a filmrendezők jelentős része viszont ezt gondolja. Kár.

Említettem, hogy úgy akartam indítani ezt a bejegyzést, hogy "Magyarországon azonnal be kell fejezni a filmrendező képzést". De meggondoltam magam ezzel kapcsolatban, írtam, hogy milyen a viszonyom a filmnyelvhez. Lehet, hogy ez egy jó film, hiszen a filmfesztiválon díjakat is nyert. De mint filmes elbeszélés, az 'Utolsó idők' rossz, elmondhatatlanul rossz.

Épp ezért nem mondon, hogy a rendezőképzést be kell fejezni, hanem inkább azt, hogy inkább indítsunk képzést forgatókönyvírók részére.

Mert Mátyássy lehet, hogy jó rendező, de nagyon rossz író. Mátyássy maradjon a rendezésnél, pont úgy, mint suszter a kaptafánál.

(Ja igen, még valami: Egy nagyon-nagyon nagy fekete pont jár Mátyássynak, mert már a film első harmadában elárulja, hogy ki volt az erőszaktevő. Ez nem szép, nagyon nem szép, főleg úgy, aztán a film végéig ejti a témát).