A hétfőn elfogadott törvénynek köszönhetően júliustól (miért pont júliustól, miért nem már januártól?) Magyarországon is lesz azonnali távoltartás. Az Index.hu összefoglalója szerint:
Az új törvény értelmében hozzátartozók közötti erőszaknak minősül minden olyan cselekedet vagy mulasztás, ami a méltóságot, az életét, a szexuális önrendelkezéshez való jogot, valamint a testi és lelki egészséget súlyosan és közvetlenül veszélyezteti.
Egyrészt örömteli, hogy nemcsak a cselekedetet, hanem a mulasztást is megemlítik a szövegben, másrészt viszont (leragadva a cselekedetnél, hiszen a mulasztás bizonyos cselekedet elmaradását jelenti, azaz nem cselekvést, ami tulajdonképpen ugyanúgy cselekvés - de ebbe most ne menjünk mélyebben bele) nem foglalkozik azzal a folyamattal, ahogy a családon belüli erőszak eljut a fizikai erőszakig. (És ez bizonyos értelemben érthető is, hiszen szerintem nem teheti).
Mert az első ütés nem a kezdete, hanem a vége a családon belüli erőszaknak. És úgy gondolom, hogy odáig hosszú út vezet.
Mert ahol kezdődik, azt talán egyfajta mentális erőszakként, pszichikai terrorként lehetne leírni (és tegyük hozzá, hogy ez a későbbiekben sem feltétlenül manifesztálódik fizikai erőszakban, "leragadhat" ennél a szintnél). A családon belüli erőszak ott kezdődik, hogy (általában) a férfi/az apa a családfő, és mindenki másnak kuss. Mindenki más vagy megtesz mindent, hogy megfeleljen neki, vagy pedig szépen lassan felőrlődik a mindennapi harcban - és talán ő lesz, aki először alkalmazza a fizikai erőszakot. Ez nem feltétlenül a (z általában) férfi/az apa gonoszságából adódik, lehet, hogy csak erősebbek benne az autoriter hajlamok (fogalmazzunk úgy, hogy relatíve magasabb értéket érne el az F-skálán), vagy csak egész egyszerűen ezt a mentalitást hozta a saját gyerekkorából (mondjuk mindezek megtetézve némi alkoholizmussal a pokol közelébe viszik el az elszenvedőiket). De ideje lenne felébredni, a hímdominancia világának vége. Egy család manapság már nem szólhat az uralkodásról, hanem az együttműködésről kell szóljon. (Illetve, ha már uralkodás, akkor inkább önuralom).
Azért ne gondoljuk azt, hogy Simek Kitty csak viccből gyilkolta meg mostohaapját. De a legfontosabb mondatot talán Böszörményi Edina mondja:
Állandóan attól rettegtem, mi vár otthon.
Nem hiszem, hogy egyedi eset lenne. Csak esetleg másoknak van hova menekülniük, így esetükben a családon belüli erőszak nem jut el a végső fázisig: az ölésig. (És persze ez a rettegés sok helyen nem is a fizikai erőszaktól való rettegést jelenti).
Ez az, amit nem lehet törvénnyel szabályozni. Ehhez egy általános, társadalmi felismerés kell, mégpedig, hogy férfi és nő nem hierarchikus, hanem egyenrangú viszonyban kell álljanak. (És most ne tessék a biológiai érvekkel előhozakodni, ti. a nők képesek gyereket szülni, a férfiak meg nem, mert ez a dolog egyáltalán nem erről szól. Különbségek vannak, persze, ezek kénytelen-kelletlen manifesztálódnak pl. a munka világában, de a család nem erről szól).
És van még egy dolog (ami úgy gondolom kapcsolódik ide), amiről illene már végre leszokni, ez pedig a "blaming the victim".
Ma az Index blogketrecében megjelent igazságos Izom Tibor egy bejegyzése a fiatal kurvákról, amihez született egy érdekes komment. Azt mondja parttalan, hogy:
Arról, hogy ennyi kis-és fiatalkorúak ellen elkövetett szexuális erőszak van az országban (és a világon), maguk a gyerekek is tehetnek, csak erről valahogy nem akarunk beszélni. Egyszerűen azzal, hogy kirívóan öltözködnek (...)
Hát, szóval nem. Még akkor sem létesíthetsz senkivel sem az akaratán kívül szexuális kapcsolatot, ha tök meztelenül járkál az utcán, és hozzá képest még Vad Kati is csak egy ráncos seggű öregasszony. Hogy miért?
Mert egész egyszerűen nem vagyunk állatok. (Állítólag...)
Ennyi.