7. A biztos pont

A posztmodern, a liquid modernity a világ legbizonytalanabb dolga. Állandó mozgásban van minden, a tőke, a munkaerő, az áruk, a szolgáltatások, az emberek, az eszmék, az információk, az értelmezések, olvasatok, a hírek és álhírek.

Ahhoz, hogy rendet tudjunk tenni, hogy mindebből a kavalkádból fel tudjuk építeni a saját ismert világunkat és el tudjuk helyezni magunkat benne, kell legalább egy pont, amelyhez minden mást viszonyítani tudjunk. Minden relatív, de kell valami, amivel szemben meg tudjuk állapítani a relatívságát.  Kell legalább egy valami, ami fix, ami nincs állandó mozgásban, amire mindig számíthatunk. Kell egy origó, amiből kiindulva fel tudjuk rajzolni a saját koordináta-rendszerünket. (Természetesen ha a posztmodern identitást ténylegesen megpróbálnák egy koordináta-rendszerben ábrázolni, nem lenne elég három dimenzió, és egy origó).

Egy ilyen biztos ponttal mindenki rendelkezik, a többit, amire a saját világunkat képesek lennénk felépíteni, normál esetben az elit biztosítja. De Magyarországon nincs ilyen elit. Magyarországon az embereknek csak az a bizonyos egyetlen biztos pont maradt: Az én, az ego. (Persze ettől még választhatnak más biztos pontokat is, egyik ilyen lehet az etnicitás, a nemzetiség).

Az általános vélekedés szerint ma Magyarország túlzottan is individualista. Mint már jeleztem, az individualizmus önmagában nem rossz dolog. Az individualizáció során az egyén felszabadul a társadalmi csoportok és szerepek által rárótt kötöttségektől, újabb és újabb potenciális életpályák és lehetőségek nyílnak meg előtte. Azt jelenti, hogy az egyén szabadon megválaszthatja, hogy milyen csoportokhoz kíván tartozni, mely csoportok, közösségek szabályaival, normáival kívánja korlátozni a saját egyéni szabadságát. Mert nincs korlátlan egyéni szabadság, nincsenek korlátlanul érvényesíthető egyéni jogok.

Az individualizmus negatív jelentése, pont az, ami ma Magyarországon zajlik, és ami miatt a tinédzserek szoktak siránkozni. ’Olyan önzőek az emberek’. Magyarország túlzottan is individualista, mert az emberek identitásépítésének egyetlen biztos sarkpontja (biztos) van: Az ego.

Az ego határozza meg az ismert világot, illetve az egyén helyét ebben a világban. Minden más, ami ettől eltér, az zavaros, anómiás. Minden, ami ettől eltér, csak veszélyezteti a saját világomat, az identitásomat, minden más: Veszélyes, ellenség.

Ilyen körülmények között pedig nehéz szolidaritást várni az emberektől. Nehéz együttműködésre sarkallni őket. Ha az őrültség és bolondság társadalmi termék, akkor a normalitás is az. De hogyan működjön egy olyan társadalom, amelyben a normalitásnak nem társadalmi, hanem szubjektív meghatározása van? Hogyan tanúsítson szolidaritást és együttműködést egy olyan társadalom, amelyben a normalitásnak kb. tízmillió meghatározása van?

A normalitást a társadalmi szerződés foglalja keretbe, amely felsorolja az egyén jogait és kötelezettségeit. Tartalmazhat olyan általánosan elfogadott értékeket is, amelyeket az egyének a világnézetüktől függetlenül elfogadnak és elismernek. A gyilkosság elítélése, sőt általában a bűncselekmények elkövetésének elítélése, az iskola fontossága, tolerancia, a demokratikus intézmények tiszteletben tartása. Ez természetesen nem papírra írott, és mindenki által szignált valós szerződés, a társadalmi szerződés cselekedetekből áll össze.

Természetesen nem állítom azt, hogy Magyarországon tapasztalható túlzott individualizmus kizárólag a posztmodern miatti identitásválság miatt van. A kádári kisember  is itt él még közöttünk, ám úgy gondolom jóval kisebb mértékben, mint azt gondolnánk.  

(folyt. köv.)

6. Féltudású elit?

Egyszerűen szólva azért, mert Magyarországon nem volt meg az a véleményformáló elit, amelyik képes lett volna a világ változásainak megmagyarázására, mintaadásra, amelyik résztvevője lehetett volna a posztmodern feldolgozásához és megértéséhez szükséges intézmények, eljárások, stb. kialakításának. Nem volt meg az az elit, amelyik a posztmodern kavalkádjában biztosított volna olyan fix pontokat, amelyek révén az egyén felépítheti az ismert világot és önmagát. Az elit, amelyet megkaptunk a rendszerváltás után tulajdonképpen semmiben nem különbözött attól az elittől, amely a rendszerváltás előtt létezett.

Most elsősorban nem a személyi összetételre gondolok, hanem a világképre, bár természetesen a személyi változások sem voltak jellemzőek. A Kádár kor világképe alapvetően ugyanolyan primitív dichotómián alapult, mint a hordákban vonulgató ősember világképe. Van a saját és van a nem saját, ami ellenség. Hogy is mondta Kádár? ’Aki nincs velünk, az ellenünk van’. Ez később persze felhígult, ’Aki nincs ellenünk, az velünk van’-ra. Még akkor is, ha nem Kádár mondta ezt először.

Amikor ennyire primitív módon jelölik ki az ismert világot, és ezzel együtt az identitást is, akkor az elit is primitívvé válik. Amikor minden csak fehér, vagy fekete lehet, amikor a világot a sokszínűség helyett dichotómiák uralják, nem szükséges különösképp erős agyi tevékenység a jó és a rossz meghatározására. Ez az elit nem elit, hanem csak látszatelit. Azért lássunk tisztán: A jó és a rossz, a fekete és a fehér közti különbségtételre még egy retardált majom is képes. A dichotómiákon alapuló gondolkodásmódon egy gyerek is elég hamar túl tud lépni.

Ami viszont egyáltalán nem természetes, sőt inkább rémisztő, az az, hogy ez a tekintéllyel rendelkező, világmagyarázatra képes elit azóta sem alakult ki. Ennek csak az egyik magyarázata, hogy a kádári elit átmentette magát (tetszettek volna forradalmat csinálni, ugyebár), a másik az, hogy mivel a látszatelit sem tudott mit kezdeni a világ változásaival, de pozícióját feladni nem akarta, ezért ellenőrzése alá vonta a mobilitási utakat, és a jelentkezőket kádári technikával kezdte el rostálni: A vörössel.

Nem a szakértelmet, a tehetséget vizsgálták, hiszen azok bonyolult, bizonytalan dolgok. Sokkal egyszerűbb volt (és kényelmesebb is) ismeretségi, cimborasági szempontokra hagyatkozni, a hűséget, az elvárt világkép meglétét az előtérbe helyezni. Ez normál esetben minőségromláshoz vezet, Magyarországon – az elitet tekintve – nem ahhoz vezetett, hiszen a nullából lejjebb adni már nem lehet, hanem a posztmodernt kezelni képes elit ki nem alakulásához. Még most 2010-ben is az ún. elit véleménye abból indul ki, hogy van egy ellenség az országon belül. Abból, hogy vannak ők és vagyunk mi. Nekünk igazunk van, nekik nincs.

Pedig ez nem így van. A posztmodern pluralitása az objektív igazságok kimondását és az általánosító megjegyzések igazságtartalmát is eltörölte.

A posztmodern megengedi, hogy más-más témakörökben ugyan, de egyszerre vallj liberális, szocialista, szélsőséges, konzervatív nézeteket, mindezek mellett lehetsz vallásos evolúciókutató és amatőr UFO vadász.

Nincs minden kérdésre csak konzervatív, vagy csak szocialista válasz, mert a problémák bonyolultsági foka túllépett már ezen a fokon.

A magyarországi elit nem féltudású, hanem premodern világképű, ráadásul jellemzően kádári technikákkal akadályozza is egy posztmodern elit létrejöttét és térnyerését. Magyar elit tulajdonképpen nem is létezik.

De az identitásnak létezni kell, még a posztmodernben is. 

(folyt. köv.)

5/1. A celebvilág és a bulvár

A celeb legegyszerűbb jelentése: ünnepelt híresség. A celebek világa olyan emberekből áll össze, akik rendelkeznek valamilyen többlettel az átlaghoz képest. Vagyon, tehetség, extremitás, merészség. Valami. Nem feltétlenül hasznos, és nyilván Nyugat-Európában is vannak kivételek.

Ki a celeb Magyarországon? Az egyik az átlagember, aki főképp a véletlen révén kerül celeb besorolásba. Részt vesz egy olyan eseményen, amelyik az átlagosnál nagyobb médiafigyelmet vált ki, jellemzően egy valóságshow-n, vagy tehetségkutatón. Biztos vannak Magyarországon olyan emberek, akik legalább annyira jól tudnak énekelni, mint bármelyik Megasztáros részvévő, csak ők éppen dolgoznak és munka mellett zenélnek. Nem voltak jókor jó helyen. Vagy nem fogadta be őket a médiagépezet.

Vagy, ha Liptai Klaudia helyére beállítunk bárkit egy három hónapos képzés után műsort vezetni, ugyanolyan jól teljesítene, mint Liptai. Liptaiban nincs semmi plusz, maximum csak a válása. Vagy a Big Brotherből az az Éva, akinek az volt a legnagyobb teljesítménye, hogy ő dugott Magyarországon először élő adásban.

A celeb másik fajtája, aki nem hogy több valamivel, mint az átlag, hanem egyenesen kevesebb. Győzike, Pákó, a bikicsunájember. Ezek az emberek a hülyeségük miatt lettek celebek.

De ettől még működhetne Magyarországon normálisan a bulvár. Attól nem működik normálisan, hogy míg alapesetben a celebek és a bulvármédia egymással szimbiózisban, ám mégis egymás ellenében élnek meg (a bulvárújságok megírnak minden botrányt, botrányos képeket közölnek, a paparazzik ott loholnak állandóan a celebek nyakában, de a celebnek kell a bulvármegjelenés, a bulvármédiának pedig kell a celeb, hogy érdekes legyen), Magyarországon csak a szimbiózis, a teljes együttműködés maradt meg.

Komolyan elhitte valaki, hogy a mi celebjeink nem drogoznak, nem részegeskednek, és nem kefélnek fűvel-fával? Mert a magyarországi bulvármédia erről nem, vagy csak a legritkább esetekben számol be. Stohlról pl. már 2002 előtt lehetett tudni (tkp. közszájon forgott), hogy kokainozik. Ehhez képest még évekig csend volt ebben a témában. A bulvár csak akkor számol be a celebekkel kapcsolatos botrányokról, ha azok más úton nyilvánosságra kerülnek. Magyarországon a bulvárcikkek sajtótájékoztatók, megbeszélések, egyeztetések után születnek.

A bulvármédia nem egy bonyolult dolog, mégis sikerült teljesen félreértelmezni, és létrehozni a nyugat-európai modell egy meglehetősen sajátságos másolatát.

Hát akkor képzeljük el, hogy mi történhetett a bulvárnál bonyolultabb dolgokkal.
 

5/2 Liberalizmus

Ha van olyan terület, amelyen jól látható a nyugat-európai modellek teljes félreértelmezése, akkor a liberalizmus mindenképp az.

A liberalizmus eszméjét Magyarországon kisajátító párt tevékenységét a legjobban azzal lehet jellemezni, hogy totálisan lejáratták azt.

Mit csinált az Szdsz? Állandóan jogsértést hangsúlyoztak, az egyéni szabadság, az egyéni jogok folyamatos kiterjesztésére törekedtek. ’A piac majd elintézi’ – mennyit hallhattuk ezt.

Szögezzük le előre, a liberalizmus nem valami ördögtől való dolog, feltéve, ha helyesen alkalmazzák. Az Szdsz félreértelmezte a liberalizmust, ezért tűnhet ez az eszme sátáninak ma Magyarországon.

Az egyéni jogokat, az egyén szabadságát kétféle módon terjeszthetjük ki. Vagy az egyén szabadságát próbáljuk meg a lehető legmesszebbre kitolni, vagy pedig az egyéni szabadságot korlátozó tényezőket próbáljuk meg a lehető legtávolabbra felállítani. A kettő látszólag ugyanaz, pedig egymástól teljesen eltérő logikát követnek: Az első esetben (amit az Szdsz is követett) az egyén szabadsága felől próbáljuk meg minél távolabbra tolni a korlátokat, akár teljesen el is tüntetni azokat, a másik esetben viszont a korlátok felől nézve állítgatjuk az egyén szabadságát (ennek a szélsőséges esete az egyéni szabadság teljes eltüntetése. De azt már nem liberalizmusnak hívjuk).

A liberalizmus nem az egyén teljes szabadságát jelenti, mert nem jelentheti azt. Korlátok mindig kellenek. A korlátok megfelelő helyen történő felállításával maximálhatjuk az egyéni szabadságot és jogokat, de azt nem tehetjük meg, amivel az Szdsz próbálkozott.

A liberális oktatáspolitika, amit gyermekközpontúnak neveztek, jellemzően a követelmények folyamatos felhígításából álltak. Pedig nem feltétlen a követelményekkel voltak problémák, hanem a módszerrel. De ahhoz nem nyúltak.

Egyszóval hirtelen fejest ugrottunk a posztmodernbe, és nem tudtunk vele mit kezdeni. Csak álltunk és bámultunk, mint borjú az új kapura.

De miért is? 

(folyt. köv.)

4. A posztmodern

Nem csak a kapitalizmust, nem csak a szabad választás jogát, nem csak a többpártrendszert kaptuk meg a rendszerváltástól (és Nyugat-Európától), hanem az ún. posztmodernt is. Magyarország életéből kimaradt a modernitás, a premodernből rögtön a posztmodernbe ugrottunk.

A posztmodern kifejezéssel megint az a gond, hogy egy igazi gumifogalom. Bárki azt ért bele, amit csak akar, olyan tágra tudja nyújtani, amelyen tágra csak akarja. Ha az identitás felől akarjuk megfogni a posztmodern, akkor azt mondhatjuk, hogy a posztmodern az a jelenség, amelyben az identitás nem feltétlenül rendelkezik fix és örökölhető komponensekkel. Az egyén szabad választást kap ezen a téren. A szocializáció során ugyan az egyénnek elkerülhetetlenül immanens részévé válik a szülők identitása, ezt elfogadhatja, azonban ezt nem feltétlenül kell megtartania. Választhat magának másik nemi viselkedési mintázatot (most nem feltétlenül a nemváltásra gondolok, feladhatja azt a patriarchális családmodellhez tartozó férfiszerepet, amelyben felnőtt), választhat magának másik világképet, értékrendet, bármit.

A posztmodern ebben az értelemben nem más, mint az egyén állandó döntési, választási kényszere a szinte végtelen számú lehetőségek közül. Illetve az ezekhez való viszonyulásról.

Állandó, mert a felgyorsult hírközlésnek köszönhetően a nap szinte minden percében olyan új impulzusok érnek bennünket, amelyeket a világképünkben, az értékrendünkben el kell helyzeni, meg kell fogalmazni a viszonyunkat ezekkel szemben. És ebben nem segít, ha nem veszünk tudomást a világról, nem nézünk híradót, tévét, nem olvasunk újságot, honlapokat, mert ezek a többi ember – ismerősök, barátok, családtagok – (vagy más egyéb jelenségek) révén megtalálnak minket.

Ez viszont azt jelenti, hogy az identitás legfőbb jellemzője a bizonytalanság, az ingatagság lesz, hiszen állandó támadások érik, amikor már nem csak azt nem tudjuk pontosan, hogy hol a helyünk az ismert világban, de azt sem, hogy hol vannak az ismert világ határai. Nem tudjuk már, hogy meddig juthatunk, azt pedig végképp nem, hogy hogyan. A bizonytalanság nem magyar jelenség, az identitás bizonytalansága jellemző mindenhol, ahol az ún. posztmodernt élik meg.

5. Az elbaltázott (poszt)modernizáció

Magyarországon a rendszerváltás után még nehezebb dolgunk lett. A posztmodernt feldolgozni, a posztmodernben, a liquid modernity-ben élni nem könnyű, de Magyarország még hátrányból is indult, hiszen kimaradt az életéből az a modernitás, amely során létrejöhettek volna azok az intézmények, azok a struktúrák, azok az eljárások, amelyek segíthették volna az eligazodást. Egy társadalmi osztályokon alapuló társadalomból ugrottunk egy teljesen osztály nélkülibe, miközben kihagytuk a társadalmi osztályok feloldódásának az időszakát. Több mint negyven év lemaradását kellett volna egy pillanat alatt pótolni.

Kell-e mondanom, hogy nem sikerült?

Mi történt? Az ember mintakövető lény, így hát mintát követtünk. Megteremtettük magunknak a nyugat-európai valóságot, de csak a mintát láttuk, a minta mögött meghúzódó logikát nem. Nézzünk két példát. 

(folyt. köv.)

3. Ehhez képest Magyarországon

 A magyarországi történéseket vizsgálva nem kell ilyen messzire visszatekinteni. Bőven elég a Kádár korig. Amíg Nyugat-Európában a fentebb vázolt individualizáció és modernizáció zajlott (és jelen esetben az individualizáció fogalmát pozitív értelemben használom), addig a Kádár kori Magyarországon, ha ennek az ellenkezője nem is, de a felszabadulás a társadalmi kötöttségek alól nem történt meg. A Kádár korszak Magyarországának a politikai berendezkedése ugyanis leginkább a feudalizmuséhoz hasonlított. A központi uralkodótól (király/Kádár) való függés hatotta át az egész berendezkedést.

A kommunista Magyarországon lezajlott modernizáció főképpen technikai jellegű volt. Nőtt az iskolázottsági szint, nőtt a városi lakosság lélekszáma és csökkent a falusié, nőtt a gyári munkások száma, csökkent a mezőgazdaságban dolgozóké.

Természetesen ez is egyfajta modernizáció, de korántsem olyan, amelyet teljes egészében hasznosnak lehetne nevezni, vagy amelynek örülnünk kellene. Sőt, a falusi közösségek szétverése Kádárék egyik legnagyobb bűne.

Ez az, amit Andorka Rudolf felemás modernizáció nevez.

A mobilitási lehetőségek szintén inkább feudális jellegűek voltak. Vörös és fekete, ezek jelentették a mobilitási lehetőségeket. Vörös: A párt életében való szervilis részvétel, és fekete: A hetvenes évektől a – ha nem is preferált, de legalább megtűrt – magángazdaságban való részvétel. Ezek lehetőséget adtak ugyan a mobilitásra, parasztból ipari munkássá válni a Kádár kor egyik megszokott (és elvárt) mobilitási irányát jelentette, azonban egy ipari munkás eljuthatott ugyan pl. a műszakvezetőségig, vagy esetleg feljebb is, de odáig már nem, hogy a gyár tényleges irányításában is részt vegyen. A paraszt paraszt maradt, a munkás pedig munkás. A második gazdaságban való részvétel révén hatalmas vagyonokra lehetett szert tenni, de ez nem jelentette az osztályok közti mobilitás lehetőségét. A szegényparaszt meggazdagodhatott, de attól még paraszt maradt.

Egy olyan dolog volt, amelyben Magyarország, ha kisebb sebességgel is, de lépést tartott a nyugat-európai modernizációval: a társadalmi szerepek szegmentációja. A gyári munkás már nem volt napi huszonnégy órában gyári munkás. Lehetett mellette pl. elvtárs, nyaraló, fogyasztó, illetve ügyfél (az állami hivatalokban persze elvtárs megnevezéssel).

De a Kádár kor lényege mindvégig a kötöttség volt. A kor hivatalos ideológiája kijelölte az identitást, az identitás pedig kijelölte a helyüket az ismert világban (amely akkoriban a kommunista országokat jelentette), és tudták meddig juthatnak el és főképp hogyan.

Kertész azt mondja, hogy a magyarországi irodalom nem élte át a modernitást. De nem csak az irodalom, hanem a teljes ország maradt ki a modernitásból. A rendszerváltásig egyfajta premodern, pszeudofeudális társadalom létezett, ahol a társadalmi szerepek megtöbbszöröződése már megkezdődött, azonban az osztályok közti mozgás lehetősége korlátozott volt, az identitásban a fix és örökölhető részek jelentették a túlnyomó többséget.

Aztán 1989. október 23-án megtörtént a rendszerváltás.

És akkor leszakadt az ég. 

(folyt. köv.)

2. Az identitás
 

Az identitás az a fogalom, amelyet mindenki ismer, mindenki tud rá adni egy meghatározást. Valamelyik keresőbe beütve az identitás fogalmát, pár perc alatt találnánk rá legalább egy tucat meghatározást. Éppen ezért ahelyett, hogy sokat rágódnánk azon, mi is pontosan az identitás, keressünk rá egy egyszerű meghatározást. Az identitás az, ami megmutatja a helyünket az ismert világban.

Ha nem is Ádámig és Éváig, de elég messzire visszatekintve az időben, egy meglehetősen egyszerű identitást láthatunk. Az ismert világot a törzs/horda jelentette, az identitás kijelölte az egyén helyét a törzsön/hordán belül. Minden, ami nem tartozott az ismert világhoz, az idegen, ellenség és így veszélyes volt.

Aztán a társadalmi viszonyok egyre bonyolultabbak lettek, jöttek a fáraók, a császárok, a nemzetek, a globalizáció, de az identitás szerepe nem változott, továbbra is kijelölte az egyén helyét az ismert világban. Persze az ismert világ folyamatosan tágult. És nem csak földrajzi értelemben.

Az identitásnak van fix része, és van változó. Fix a nemem, a nevem, a születési dátumom. Változó lehet a lakhelyem, a családi állapotom, a foglalkozásom, a társadalmi státuszom. Az ismert világ tágulásával arányosan nőtt az identitás változó komponenseinek a száma, és csökkent a fix komponensek száma. Ma már ott tartunk, hogy az identitásnak jóformán nincs fix összetevője, hiszen átműttethetem magam másik neművé, választhatok új nevet, vallást, házastársat, vagy akár gyárthatok magamnak egy másik múltat.

Amikor azt mondtam, hogy az identitás megmutatja a helyünket az ismert világban, nem véletlenül használtam a ’megmutatja’ kifejezést. Ti. az identitás fix összetevői nem csak fixek voltak, de előre gyártottak, a családi szocializáción belül készen kapottak is. Nem véletlen, hiszen még pár évszázaddal ezelőtt is a társadalmi szerepek szűkre szabottak, vagy akár kizárólagosak voltak, a mobilitási lehetőségek csekélyek. Az az ember, aki parasztnak született, nagy valószínűséggel egész életében paraszt is maradt, a nemes meg nemes. A paraszt az paraszt volt munka közben, otthon, a kocsmában, a templomban, mindenhol. Adott osztályon belül természetesen volt mobilitási potenciál, a szegényparaszt meggazdagodhatott, a gazdag nemes elszegényedhetett. De ettől függetlenül az egyik paraszt, a másik pedig nemes maradt. A Mátyás-legendárium körébe tartozó Kinizsi Pál olyan ritka a történelemben, mint a fehér holló. Hacsak nem ritkább.

’Vörös és fekete’ írta Stendhal. Mindkét szín a szegény sorból származók legjellemzőbb mobilitási lehetőségére utal: katonaság, vagy egyházi hivatás. Amennyiben egy szegényparaszti rétegből származó gyerek nem kívánt (vagy tudott) a szülei nyomdokaiba lépni, ez a két lehetőség volt értelemszerűen adott a számára (persze nem volt ez mindig így, ehhez először szükséges volt egy profi és állandó hadsereg megszervezése). (A másik nyilvánvaló út: A társadalmon kívüliség, rablóbandákban való részvétel, csavargás, de ezt nehezen lehetne felfelé irányuló mobilitásnak nevezni).

Persze nyíltak új mobilitási utak is. A polgárosodás is ilyen volt, lehetőség egy új társadalmi osztályba való lépésre (és kialakítására).

Mi az, ami mára megváltozott? A társadalmi szerepek száma megtöbbszöröződött, a mobilitási lehetőségek megnyíltak és megsokszorozódtak. Ma egy mezőgazdasági őstermelő egyben lehet szülő is, barát, házastárs, cimbora, parlamenti képviselő, repülőgép modellező, bármi (Persze mindezeknek van egy központi komponensük, az én, az ego). A születési körülmények egyre kisebb mértékben befolyásolják a potenciálisan bejárható életutak számát és minőségét. Kérem szépen, jelenleg egy fekete bőrű ember az USA elnöke, és egy ausztriai születésű férfi Kalifornia állam kormányzója. Elképzelhető lett volna ez negyven-ötven évvel ezelőtt? Nem.

A társadalmi szerepek és az identitás öröklődésének egy jó példája az ’A hosszútávfutó magányossága’ című filmben figyelhető meg. Amikor meghal a főhős apja, az anyjával bemennek abba a gyárba, ahol a férfi dolgozott, elszámolni. Az igazgató azonnal felajánlja a fiúnak az apja munkáját és fizetését. Ez az, amire a filmbeli főhős, és a film elkészülte után nem sokkal meginduló különböző társadalmi mozgalmak is nemet mondanak.

A történelem nem csak úgy írható le, mint személyek cselekedetei, harcok, háborúk, forradalmak, felfedezések, találmányok sorozata, hanem úgy is, mint az individuumokra a közösségek által rótt kötöttségek folyamatos csökkenése, a mobilitási lehetőségek folyamatos tágulása. Mindezzel párhuzamosan az identitás örökölt részének és fix komponenseinek folyamatos csökkenése. Ez a modernizáció egyik aspektusa.

 (folyt. köv.)

Azt mondja Tóta W., hogy most ez vagy egy iszonyúan rossz vicc, vagy pedig visszajöttek a kommunisták. És elnézve az utóbbi hetek-hónapok kormányzati intézkedéseit, akár még egyet is érthetnénk vele. Ám egyik sem elegendő magyarázat. Mivel nem elegendő, ezért nem is megfelelő.

Tóta W. azt is mondja, hogy amikor nincs magyarázat az emberek költenek maguknak. Téves. Magyarázat mindig van, csak nem mindig ismert. Amikor a magyarázat nem ismert, akkor költenek az emberek maguknak.

Az ember racionális majom. Igénye van a kauzalitásra. Ha esik az eső, viszek magammal esernyőt, ha nem, akkor nem. Feltéve, ha később sem számítok esőre. Vagy, ha szeretek elázni. Egy ok-okozati összefüggést tarthatunk irracionálisnak, ha azt mondjuk egy bolondtól halljuk, de a bolond fejében maga az elképzelés – amit mi irracionálisnak gondolunk – igenis racionális kauzalitáson alapul, az ő világában az ok és az okozat között ésszerű összefüggés van. Az őrültség, a bolondság: társadalmi termék. A köz, az emberek határozzák meg.

Ha van a mindennapi életnek olyan területe, ahol a racionalitás fokozottan érvényesül, akkor a politika területe mindenképp az. Ám az utóbbi időben kifejezetten irracionális kormányzati lépésekkel is szembesülhettünk: az internet szabályozásának gondolata, Schmitt államfővé választása több helyen is kiverte a biztosítékot, a közmédiának bizonyos eseményekről kötelező jelleggel be kell számolni, és a NENYI-t ki kell akasztani minden középület falára.

Csak kapkodjuk a fejünket, és bámulunk, mint borjú az új kapura. Mi folyik itt? Mi történik? Rossz vicc? Kommunisták? Diktatúra? Személyi kultusz?

Nos, akkor szögezzük le előre: a Fidesz nem kommunista párt. Nem is lehet, hiszen az ominózus 29 pontot egy kommunista párt nem hirdette volna meg. A Fidesz diktatúrát sem akar építeni. Akár kommunizmust, akár diktatúrát egyébként is meglehetősen problémás lenne Európa közepén, az Európai Unió tagjaként építeni. Hát akkor?

A Véleményvezéren azt mondják két Fidesz létezik. A szebbik arc az a polgári, mérsékelt és antikommunista, a csúnyábbik viszont a ’kádári népnek kádári politikát’ követi. Az én olvasatomban az első az inkább pragmatikus. A második … majd kiderül. A szebbik arc az érzi a közhangulatot és megfelelően rá is tud feküdni. Azért lássuk tisztán: A 29 pont elég jelentős része nem másról szól, mint eleget tenni a közhangulatnak. A bankok megadóztatása, az állami vezetők bérének megvágása, a pártok állami támogatásának csökkentése népszerűek, ám korántsem biztos, hogy hatásos lépések.

Hogy mi van a másik arccal?

"Én pedig azt mondom magamban: Ez az egész dolog téves! Miért? Mert nem a megfelelő szemszögből nézzük." Mondja mondja Poirot a ’Poirot karácsonya’ című könyvben, mielőtt felfedné ki végzett Simeon Lee-vel.

Fogadjuk meg Poirot tanácsát. Ha az egész dolognak, ami jelenleg is zajlik, nem látjuk értelmét, akkor keressünk egy olyan nézőpontot, amelyből az események logikussá válnak. Mert nincs irracionalitás, csak nem megfelelő nézőpont.

Amit állítok: Legalább egy olyan nézőpont létezik, amelyből a Fidesz ténykedését vizsgálva minden logikussá, egy koherens egészet alkotóvá válik. Ebből a nézőpontból a szavazófülkékben forradalom zajlott, az internetet szabályozni, a giccset adóztatni kell, a véleményeket helyre kell igazítani, Schmitt Pál a tökéletes betöltője a köztársasági elnöki posztnak, a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatát pedig igenis ki kell függeszteni mindenhova. Ebből a nézőpontból a NENYI nem egy röhejes politikai nyilatkozat, hanem egy dokumentum – sőt: a Dokumentum –, amely mindent megmagyaráz.

És hogyan kezdődik ez a dokumentum?

Legyen béke, szabadság és egyetértés.

Negyvenhat év megszállás, diktatúra és az átmenet két zavaros évtizede után újra legyen béke, szabadság és egyetértés.

Ez az alfája és ómegája mindennek.

De mindehhez egy kicsit távolabbról kell nekifutni. Mondjuk az identitástól.

 (folyt. köv.)

Kicsit visszavettem az aktivitásomból, de nem azért, mert henyéltem volna. Úgy döntöttem, hogy fárasztó dolog minden hülye kis baklövés miatt leidiótázni a Fidesz kormányt, ezért arra gondoltam, hogy változtassunk a premisszákon.

Arra gondoltam, tegyük fel, hogy a NENYI kötelező jellegű kifüggesztése nem valami kis ostobaság, vagy pótcselekvés, hanem logikus és racionális lépés. Hogy a Fidesz kormány nem ostobaságokat csinál, hanem van valami ésszerű okuk erre.

Hogy mire jutottam, az holnap reggel nyolc órától elolvasható, minden páros órában lesz folytatás egészen este tízig. Utána holnap reggel nyolc órától folytatódik, egész délután kettőig.

Ami várható: a kommentezési lehetőséget valószínűleg ma este, vagy holnap reggel ideiglenesen fel fogom függeszteni. Tessék megvárni a végét.

Amit tudni kell: Ne egy koherens, teljes írást tessék várni, ahhoz nem volt időm, ahhoz lényegesen több idő kellene. Mindazt, ami holnaptól meg fog jelenni, inkább vázlatként, gondolatrohamként tessék olvasni. Linkek nincsenek benne, bár idézek pl. Tóta W.-től és a Véleményvezértől is, meg egyebektől, ha valakinek külön igénye lenne rá, akkor szóljon, összeütök erre majd egy külön bejegyzést. Nem szeretnék a szövegbe linkeket pakolgatni.

Vannak dolgok, amelyek kimaradtak, bár talán benne lenne a helyük. Ilyen például a melegfesztivál. A meleg ma Magyarországon amúgy is olyan hívószó, amire ugranak a trollok, és más egyebek.

Természetesen nem állítom, hogy amit kihoztam az igaz. Nem szeretném, ha igaz lenne.

Mindaz, ami holnaptól meg fog jelenni az utóbbi hónapok (és évek) egy lehetséges olvasata.

És igen, a NENYI-t ki kell függeszteni minden állami épületre...

Aki esetleg nem szokta olvasgatni, vagy netalán csak ma nem olvasta a Hírszerzőt, az nosza, ne habozzon, irány a Hírszerző! Fergeteges élményben lesz része! Mementóul az örökkévalóságnak (hehe, nagyképűség forever!) álljon itt a Hírszerző nyitóképe (jól láthatóságért katt a képre!):

 Miután megvolt a Hírszerző, érdemes ellátogatni a Tasz oldalára is!

Löw, fikazabálás, turkálás, intimitás, étrend kiegészítő, Demi Moore, vizeletivás, együttélés, lelki trauma, orrváladék.

Pár kifejezés ebből a cikkből. Nem is fűznék hozzá többet. Zseniális, egyszerűen zseniális.

 Rendben halad - mondja Szijjártó.

 A baloldali kormányok bevallottan nem kormányoztak és hazudtak éjjel és nappal, ez juttatta ide az országot (...). Kijelentette továbbá, hogy véget kell vetni a zsákmányszerző, harácsoló kormányzásnak, itt az idő változtatni. Lépnünk kell az egészségügy, a szociális területeken, munkahelyeket kell teremtenünk, hogy beinduljon a gazdaság. Meg kell erősítenünk a családokat és meg kell, hogy becsüljük az időseket egyaránt. (...) a családi adózás és az értékálló nyugdíj mind-mind egy előrelépés lehet az emberek felé.
"Mi alázattal felkészültünk Magyarország szolgálatára a kormányzásra"

Mondta vala Schmitt Pál. Akiről tudjuk jól, hogy önálló gondolatokkal nemigen rendelkezik, illetve ami önálló gondolata van, azt tartsa meg inkább magának, ezért amit mondott, azt fogjuk a Fidesz központi kommunikációjaként.

Nos, mivel nincs a közelemben Fidesz - magyar szótár, ezért fogalmazzunk úgy, hogy a problémafelsorolás után következő mondat (amelyben szerepelnek az alázattal, a felkészültünk és a kormányzásra szavak) azt jelenti, hogy tudjuk mik a problémák az országban, és ötleteink is vannak hogyan kellene ezeket orvosolni.

Ehhez képest eddig mindössze annyit hallottunk, hogy családi adózás lesz, de az is majd csak egyszer. Nemsoká gondolom. (Csak aztán nehogy úgy járjunk, mint a Mózes vezette zsidók: '- Te, Mózes! Már három éve itt mászkálunk a sivatagban. Le szeretnénk már telepedni. Mikor érünk végre Kánaánba? - Nemsoká.").

Ehhez képest van Nemzeti Együttműködési Rendszerünk, kötelező jelleggel falra akasztandó, lesz giccs-, és pornóadónk, van 29 pontunk, amelyből talán 4-5-nek tényleg van értelme, a többi demagóg faszság, vagy csak sima faszság, kötelező bloggerregisztráció, pártkatonák mindenhol, Trianon napunk, stb. A felsorolás szabadon folytatható. Ellenben nem tudjuk mi lesz a nyugdíjakkal, az egészségüggyel, a szociális területekkel, a munkahelyteremtéssel. (Kérem, valaki magyarázza el, hogy a Fidesz szlengben mit jelent a 'felkészültünk a kormányzásra' kifejezés).

De Chewbacca az Endor bolygón él! Gondolják csak meg: Ennek nincs semmi értelme!

"Legalább ötvenszer hetven centis színes nyomatként kell kirakni holnaptól a parlamenti deklarációt minden államigazgatási épület méltó helyére."

Én a magam részéről a méltó hely alatt a wc-t értem, mármint a falát persze, tehát azok után, hogy ezt képesek voltak kormányhatározatban kihozni, azt gondolom, hogy a tökéletes hely csak a wc fala lehet, ahova ezt a deklarációt fel lehet akasztani.

És tényleg ott van a legjobb helyen, hiszen vizelés, vagy szarás közben lehet olvasgatni nyugodtan, és könnybe lábadó szemmel lelkesedni közben, egyébként meg az államigazgatásban dolgozók inkább végezzék a dolgukat mindenféle deklarációk olvasgatása helyett.

Ha nem a wc falára akasztható dolgokról gondolkodunk, akkor én felakasztásra javasolnám az első Orbán kormányról készített festményt (feljebb megtekinthető), persze Torgyán és Dávid kiretusálásával, esetleg egy Orbán portrét, vagy a csodaszarvast, turulmadarat, vagy a sumér-magyar őshaza helyére beállított GPS készüléket, Magyarország Mátyás korabeli térképét, Széchenyi képét Szamócának fotosoppolva, legvégső esetben pedig Kádár ellopott koponyájáról készült fantomképet (persze szigorúan csak köpködés céljából...)

Esetleg egy bizonyos Petőfi verset...

"Több mint 2.300-an írták alá eddig a Fidesz elszámoltatási kampánya elleni tiltakozó felhívást" - örvendezett Bauer Tamás. Vagy lehet siránkozott, esetleg csak közölte a tényeket. Nem tudom, nem is érdekel. Ellenben egy dologra kíváncsi lennék:

Milyen elszámoltatás?

Azért a Fifa lassan dűlőre juthatan abban a kérdésben, hogy Dél-Afrikában labdarúgó világbajnokságot, vagy labdarúgóbíró világbajnokságot rendez.

Az rendben van, hogy a selejtezők során minden kontinensről kijutnak az arra érdemes nemzeti válogatottak, aztán a VB-n megmutatják, hogy mit tudnak, vagy nem mutatják meg, mert erre is láttunk példát.

De annak mi értelme van, hogy a Fifa minden kontinensről hív bírókat, még akkor is, ha azok teljesítménye meg sem közelíti más kontinensről származó bíróékat? Aztán, ha a bíró hülye volt, és elkúrt egy meccset, akkor hazaküldik.

El kellene döntenie a Fifának, hogy most két párhuzamos VB-t rendeznek-e Dél-Afrikában (illetve a későbbiekben majd más helyszíneken), vagy csak egyet, méghozzá labdarúgó világbajnokságot. Ha ez utóbbi, akkor a Fifa lesszíves már megfelelő feltételeket biztosítani a játékhoz, hogy ha a csapatok esetleg tényleg játszani akarnak, akkor ne egy bírónak marha rontsa el már az egészet.

Talán nem a kontinensek legjobbjait kellene meghívni bíráskodni, hanem a legjobb bírókat. Az esélykiegyenlítősdit meg talán ott kellene kezdeni, hogy a VB-re szánt nem olyan kíváló kvalitású bírókat esetleg beosztani játékvezetésre olyan bajnokságokba, ahol megfelelő rutinra tehetnek szert.

Mert amit az előbb ez az uruguayi elnézett, háááát...

Azt mondja a királyi televízió honlapja, hogy a foci VB kezdeti óta az m1 nézettsége megduplázódott. Mondjuk ezt nyolc napja mondták, azóta biztos változott a helyzet, és valószínűleg emelkedett is.

Az MTV vezetése nyilván elégedett, és nyilván növelni is szeretné a nézettséget. Legalábbis a különböző csatornáknál általában erre szoktak törekedni. De hogyan lehet ezt megoldani?

A meccsek színvonalán javítani nem tudnak, hiszen nem ők vannak a pályán. A vuvuzelákat már aránylag jól kiszűrték, a meccs előtti felvezetéssel meg nem tudom mi a helyzet, ti. nem nagyon szoktam nézni azokat.

Aztán itt van a szünet, ami közben sokszor leadják az MTV házilag készített VB indulóját. Ezt ni:

 Nincs nekem ezzel semmi bajom, tényleg jól sikerült, tényleg lelkesítő, még Bognár György is lelkesítően énekel, vagy tátog - a kettő közül az egyiket mindenképp. Na, szóval jó lett.

De, ha tényleg igazi nézettségnövekedést, sőt képernyőre gúvadó szemeket szeretnének, akkor talán ezt a nem annyira hivatalos klipet kellene leadni:

Nos, ha már mindenképp Schmittet kell odaültetni a Sándor-palotába, és ha Schmitt tényleg komolyan gondolja mindazt, amit elmondott, akkor nekem már csak egy kérésem lenne:

Miután Shcmitt belépett a hivatali szobájába, zárják rá az ajtót, a kulcsot dobják el, újságírót a közelébe ne engedjenek, beszédei csak papíron 'kizárólag erősidegzetűeknek' (nagy piros betűkkel nyomtatva minden egyes lapra) jelzéssel ellátva kerülhessenek nyilvánosságra.

Köszönöm.

A fémvázra épített Szőcs Géza belép az LL Junior koncertre. A kezében tartott giccs-o-méter mutatója heves rezgések közepette átlép a vörös zónába, majd fel is robban. A fémvázra épített Szőcs Géza azonban meg sem rezdül, még a szemöldökét sem vonja össze. Egy mozdulattal lecsapja a biztosítékot, a zene elhallgat, a terem sötétségbe borul. 'Hé, mi a fasz van?' kiáltások hangzanak fel a terem minden sarkából, és fenyegető árnyak százai indulnak meg a fémvázra épített Szőcs Géza felé. De ő nem ijed meg. Beindítja az önálló áramforrással rendelkező zenelejátszóját, amelyből Kodály Háry Jánosa csendül fel, és közben felolvasást tart Móricz Barbárok című novellájából. A fémvázra épített Szőcs Gézára támadni készülő zombik hirtelen összeomlanak, heves rángások rázzák őket, miközben a gonosz távozik az elméjükből. Mikor magukhoz térnek, székely táncokat lejtenek, majd megalakítják a 'Halál a giccsre!' baráti társaságot és olvasóklubot, amelynek elnökeként a fémvázra épített Szőcs Gézát szeretnék látni. De ő nem maradhat, hiszen még sok dolga van.

Részlet egy le nem forgatott magyar film szinopszisából.

Szőcs Géza ismét beszélt, és nekem már kiakadni sincs erőm. Ezért ahelyett, hogy hosszan elmélkednék Szőcs Géza mentális állapotáról (és tegyük hozzá nem érdekel, hogy korábban mekkora költő volt, vagy milyen jó verseket írt; aki a múltból akar megélni, az vonuljon nyugdíjba), szeretnék egy dolgot leszögezni. Nincs értékes, vagy értéktelen kulturális termék, vagy kultúra. Egyéni értékrend alapján lehet valamit - sőt bármit - rossznak, vagy jónak gondolni, de értékesnek vagy értéktelennek nem, mint ahogy semmilyen kultúra nem lehet sem értékes, sem értéktelen. Aki így gondolja, az évszázadokat lép vissza a gondolkodásban.

És köszönöm szépen, nekem megvan a saját értékrendem, köszöni szépen ő is, jól van, és nem tartja szükségesnek, hogy Szőcs Géza értékrendjéhez igazodjon.

Mindaz, amit régebben leírtam az ún. ponyvával és az ún. szépirodalommal kapcsolatban, az áll az ún. giccsre is. És az ott megfogalmazott kérdésekre, bizonytalanságokra lehet választ adni - sőt kell is -, de az állami ízlésfomálás biztos, hogy rossz válasz. Ennyi.

Egyébként meg már alig várom, hogy Szőcs törvénybe foglalja a giccs fogalmát. 

Azt kérdezi tőlem tyrker.hun, hogy miért idiótázom le azokat, akik szerint a finn - magyar nyelvi kapcsolat marhaság, és inkább a sumér,görög-etruszk, (maja!!!), vagy nem is tudom még milyen rokonságokra esküsznek. (Miközben azért ne feledjük, hogy a finnekkel inkább nyelvi közös gyökerekről van szó, nem genetikairól).

Hát, a rövid válaszom az lenne, hogy azért, mert azok. Bár ez nem is válasz igazából, hanem konklúzió.

Van nekem erről egy elméletem. Eszerint mindazok, akik az ilyen hülye elméletek kardoskodnak, tulajdonképpen kompenzálnak. Mégpedig a kisebbrendűségi komplexusukat.

Ezzel nem azt mondom, hogy akik ilyen elméletek mellett kardoskodnak, azoknak szükségszerűen kisebbrendűségi komplexusuk van, hanem mondjuk azt, hogy ezekben az emberekben - jobb híján mondjuk így - az átlagnál lényegesen nagyobb a magyarságtudatuk. Márpedig, ha van valami, ami jellemző a magyar identitásra, a kisebbrendűségi komplexus mindenképp az.

Ami nem is csoda, hiszen az utóbbi kb. fél évezredben különböző hódítók sora törölte bele a lábát ebbe a népbe. Emellett van még néhány elbukott forradalmunk, két elbukott világháborúnk, egy Trianonunk (ennek most úgyis aktualitása van), negyven év kommunizmusunk (bár ez inkább a hódítók sorába tartozik), meg egy elkúrásunk.

Azt, hogy a magyar identitással mennyire gondok vannak mutatja pl. Bíró Lajos nyomtatásban is megjelent munkássága (bár ezek az idézetek az első részből származnak):

Nem állítom, hogy Jézus nem beszélt arámi nyelven, de az arámi mellett tudhatott magyarul is. Ahogy egyes ókori magyar országokban használták például a görög nyelvet, de ez nem jelenti azt, hogy nem tudtak az anyanyelvükön, magyarul is. Az, hogy a galileaiak törve beszélték az arámit, szintén arra utal, hogy nem az arámi volt az anyanyelvük. Van még egy helye a Bibliának, ahol fennmaradt Jézus egy eredeti kijelentése: a János evangéliuma 1,43 szerint Jézus ezt mondta: "Te Simon vagy, a Jóna fia, te Kefásnak fogsz hívatni (ami megmagyarázva: kőszikla)" Az eredeti arámban kéfa a szikla neve, de nem különös, hogy ez is egyezik a magyar köve(s)-Bel? (A kő régen keve is volt a magyarban, v ö.: finn kivi=kő, szikla).

Az ókori magyar országokra nem szeretnék kitérni, de az már elég gyanús lehet mindenkinek, hogy finn szavakat hoz fel a t. szerző annak bizonygatására, hogy Jézus márpedig magyar volt.

Aztán a kilencvenes évek elején-közepén történt az a dolog, hogy egy szekta (amelynek talán Grespik László is a tagja volt) ásókkal, lapátokkal, csákányokkal kivonult a Mátrába (Bükkbe?), és elkezdtek lyukakat ásni azzal a felkiáltással, hogy Mátyás király itt rejtőzik valahol, ők kiássák, és akkor Magyarországra ismét beköszönt az aranykor.

Mátyásról tudni illik, hogy messze a legtöbb adót szedte be az összes magyar király közül, a nevét leginkább azért foglalta aranyba a nép, mert ő a nemeseket is megadóztatta - tkp. valószínűleg elsőként Európában bevezette az általános közteherviselést. Ha Mátyás királyból ma miniszterelnök lenne, valószínűleg dühös tömegek sátoroznának a Kossuth téren.

Jézus magyar gyökereinek a bizonygatása, vagy Mátyás király keresése, ugyanaz, mint maja/görög/etruszk/sumér rokonság bizonygatása. A jelen problémáira adott válasz, hogy a magyarság múltját valami széphez, nemeshez kössék, ha már a jelenje olyan, amilyen.

De a magyar identitás sérülékenységét jól mutatja a válogatottjaink állampolgárság-váltását körülvevő hisztéria is. Amikor a kerékpáros Bodrogi elment franciának, nagyjából szitokáradat követte, pont ugyanaz, amit most Nagy László megkap. Árulók, idegenszívűek, stb. Ellenben amikor pl. Janics, Radulovics, Carlos Perez, vagy Eklemovic magyarnak áll, az a világ legtermészetesebb dolga. Márpedig, ha az természetes, hogy valaki magyarnak áll, akkor annak is természetesnek kell(ene) lennie, hogy valaki spanyolnak/franciának áll.

 De nem, nem az, mert a magyar identitás ezt nem bírja el. Magyarnak lenni, vagy magyarrá válni a világ legnormálisabb dolga, sőt az egyetlen normális dolog a világon.

Mindez pedig a (közel)múlt történéseiből és a jelen állapotából fakad.

Pedig szemernyivel sincs sem rosszabb, sem szégyellnivalóbb történelmünk, mint a franciáknak, spanyoloknak, cseheknek, kínaiaknak, japánoknat, stb. De jobb sem.

És szemernyivel rosszabb jelenünk sincs, mint bármelyik más országnak. A görögöknél lassan államcsőd és forradalom lesz, a németek történelmük legnagyobb megszorítására készülnek, a magyar katolikus egyház tagjait, akik letiltatták anno a képernyőről a 'Jézus utolsó megkísértése' című (egyébként rossz) filmet, nem lehet hülyébbnek nevezni azoknál a muszlimoknál, akik szinte dzsihadot hirdettek a Mohamed karikatúrák miatt.

Ha van valami, ami ténylegesen rosszabb, mint más nemzetek fiaié, lányaié, akkor az konkrétan az identitásunk. Ez a mindig busongó, állandóan depressziózó, a jóra nem figyelő, 'jaj-de-szar-az-élet' identitás. Minket mindig kicsinálnak, a bírók állandóan ellenünk fújnak, meg a fehérorosz(!) sportdiplomácia(!!) mennyire erős(!!!).

Nem. Egyszerűen csak így éljük meg a magyarságunkat. Depressziózva, búslakodva, állandóan a múltba tekintgetve, a problémákra a múlt nemesítésével válaszolni próbálva.

Márpedig így nem fog menni. Soha.

Na, ezért idióták szerintem, akik a fentebb felsorolt rokonsági kapcsolatok mellett kardoskodnak.

Lassan kezdődik az új-zélandiak első meccse, a felvezető beszélgetésben ment egy kis szájhúzás, hogy Új-Zéland mégis mit keres itt, szerencse, meg hogy Ausztrália átment az ázsiai zónába, meg hogy inkább európai csapat. Nem volt olyan nagy, de azért volt. Egyébként mindaz, amit elmondtak igaz is, kivéve azt, hogy inkább európai csapat, mert azért ne csináljunk már a VB-ből EB-t.

De miért is örülök Új-Zéland részvételének? Illetve annak, hogy ilyen kiscsapatok is eljutnak a világeseményekre?

Mert az első körökben én ezektől a csapatoktól várom a jó meccseket. Kb. mindenki tudja, ők is tudják, hogy van három meccsük, hogy megmutathassák magukat a világnak, aztán irány haza. Azt várom ezektől a meccsektől, hogy keményen odateszik magukat, és hozzák a tudásuk legjavát, még akkor is, ha ez a tudás a közelében sincs a nagyok tudásának. Nekem eddig a VB-n egyértelműen csak Algéria - Szlovénia, illetve a Japán - Kamerun meccs jelentett csalódást. Ezektől a meccsektől vártam pont azt, hogy az első körtől függetlenül kőkemény összecsapás lesz, nem pedig az a tinglitangli, amit a nagycsapatok az elején szoktak mutatni. Ehhez képest mindkét meccsen úgy tinglitangliztak a játékosok, mintha ... nem is tudom. Nem tudom mit gondolnak, mi lesz a következő meccseken?

Na, szóval az új-zélandiaktól (meg a szlovákoktól is) most csak annyit várok, hogy focizzanak, ne pedig tinglitanglizzanak.

Remélem így is lesz.

14:30 - Szünet.

Azt kell mondjam, ez a meccs is felkerül a csalódások közé, mert eddig ez a tinglitanglizás és a bénázás egy különösen dühítő keveréke.